A Gyújtogatók nemcsak az idei Cannes-i Filmfesztivál egyik nagy attrakciója és az idegennyelvű filmek Oscarjának egyik fő esélyese, hanem az év egyik legkülönlegesebb filmélménye is.
Dzsongszu (Ju Ahin) nem érzi jól magát az életében: bár íróként végzett az egyetemen, futárként dolgozik, de ezzel is kénytelen felhagyni, amikor apja bírósági ügybe keveredik, neki pedig haza kell térnie a családi farmra. Agresszív apját megveti, de még inkább szégyelli, magányát pedig az teszi teljessé, hogy anyja még gyerekkorában elhagyta. Egy nap azonban összefut gyerekkori ismerősével, a napjait hasonló elveszettségben tengető Hemivel (Dzson Dzsongszo), akivel eleinte ridegen viselkedik, azonban idővel egyre jobban megkedveli a lányt. Éppen ezért hidegzuhanyként éri, amikor Hemi önmegvalósító afrikai útjáról a titokzatos Bennel (Steven Yeun) tér vissza, akivel onnantól kezdve elválaszthatatlanok. Ben pedig tökéletes ellentéte Dzsongszunak: jóképű, gazdag, makulátlan modorú, mindig a társaság közepe és tökéletesen uralja saját életét. Amivel természetesen rögtön kiváltja főhősünk gyanakvását, és Dzsongszu idővel egyre több zavarba ejtő részletre akad, ami mind arra mutat, hogy Ben sötét titkokat rejteget.
A karakterek bár hihetetlen szélsőségesek, de okkal képvisel mindegyikük egy-egy archetípust. Nem lesz nehéz azonosulnunk Dzsongszuval: bizonyára mindannyiunknak vannak megvalósulatlan álmai, mindannyiunkat zavar, amikor valami nincs rendben az életünkben, és irigyeljük azokat, akiknek látszólag semmi gondjuk. És bizonyára mindenki ismer Beneket, akik mindig magabiztosak, fittyet hánynak mások elvárásaira (de közben példátlanul népszerűek), soha nem vonhatók kérdőre, mindenben szebbek, jobbak és okosabbak nálunk, sőt még udvarias érdeklődésük sem esik jól, mert attól félünk, hogy előbb-utóbb felettünk is átveszik a kontrollt. És talán vannak az életünkben Hemik is, akiket egyszerre szánunk és irigylünk együgyűségükért. A Gyújtogatók mindenesetre elsősorban Dzsongszu, és az ő frusztrációjának filmje (ebből a szempontból talán kifejezőbb az angol cím tükörfordítása, az "égés" vagy "égni"), két és fél órás vizsgálata annak, hogy főhősünk hogyan küzd saját kisebbségi komplexusával, próbál fogást találni és felülkerekedni Benen, és ezen keresztül elsősorban saját életén.
Ez pedig kétségkívül bizonytalan, szenvedéssel teli és körkörös, avagy éppen az ellentéte annak, amit hagyományosan egy jó film ismérveinek tekintünk, azonban érdemes felülemelkedni a film lassúságán és ritmustalanságán, és az egyértelmű rendezői kommunikáció hiányán. Tehát bár a Gyújtogatók magán hordozza egy klasszikus krimi-thriller vonásait is, semmiképpen ne ezt keressünk elsősorban benne. Legjobban akkor járunk, ha elengedjük az agymunkát, és megpróbálunk benyomások összességeként tekinteni a filmre. El kell fogadnunk, hogy semelyik mozzanatnak sem önértéken van funkciója, egy-egy mondatnak, tettnek nem feltétlenül lesz szerepe a nagy egész szempontjából, hanem az a lényeg, hogy ezek összessége milyen érzést kelt bennünk. Li Csangdong alkotása beskatulyázhatatlan hibrid, egyszerre zsánerdarab és szimbolikusan értelmezendő művészfilm, de valójában egyik sem.
Szigorúan véve az alkotásban semmi nem lép ki a racionális keretek közül, ugyanakkor rendezője folyamatosan provokál, hogy megkérdőjelezzük a látottak valóságtartalmát. Nem olyan pillanatokat tár elénk, amelyek egyfajta általános esztétika szerint fejeznek ki valamit, hanem a néző számára is szokatlan módokon hatást gyakorolni rá. Azt akarja, hogy elveszítsük a lábunk alól a talajt, hogy teljesen új szemlélettel közelíthessünk a látottakhoz, ugyanakkor ehhez sokszor a szereplők helyenként szánandóan egyszerű életének, tetteinek, álmainak banalitását (hány film van, ahol a főszereplő egy Donald Trump beszéddel a háttérben vizel?) hívja segítségül a költőiség helyett - vagy éppen az előbbiből következteti utóbbit. Ennek egyik legszebb példája a mű közepén található jelenet, ahol a vidéki parasztház teraszán, a határon áthallatszó észak-koreai propaganda aláfestésére folytatott füvezés a szürkület fényeivel megfestve egyszerre adja a soha vissza nem térő idill és a szereplők mindent átitató boldogtalanságának lenyomatát is. (Ebben természetesen nagy szerepe van a mindvégig elképesztő fényképezésnek.)
Ironikus módon a Gyújtogatók akkor csúszik szét kissé, amikor egyértelmű akar lenni, válaszokat kíván szolgáltatni az addig elvarratlanul lebegtetett szálaira. Az utolsó 30-40 perc fő vonulatát a krimi megfejtése adja, azonban az a stílus, ami a mondanivaló közvetítésében kifejezetten elegáns, a krimi megfejtése kapcsán meglehetősen didaktikusan és redundánsan hat - nagyjából 2-3 jelenetben is közvetíthető lett volna ez az információmennyiség. Tartok tőle, hogy a műnek ez az - az egyébként pazar zárójelenetet leszámítva - illúzióromboló lekerekítése hajlamos lesz sokak számára megmérgezni az egész élményt, de a Gyújtogatók ha nem is hibátlan darab, kevés hasonlóan érdekes, különleges és hatásos film készül manapság.
