A néma forradalom egy kelet-német osztály történetén keresztül mutatja be, hogy hogyan reagál az állampárti gépezet, ha úgy érezi, egyesek másként gondolkodnak a világról, mint ahogy azt szabad volna.
1956, NDK, Sztálinváros (Stalinstadt). Egy érettségire készülő osztály a magyar forradalom hírét hallva úgy dönt, hogy a történelemórán kétperces néma tiltakozással fejezi ki támogatását. Ezzel a gesztussal azonban hamar a rendszer ellenségeivé válnak, és ez alaposan próbára teszi mindannyiuk jellemét, barátságaikat, és családi kapcsolataikat is.
És ahogyan ők sem gondolják, hogy egy nyúlfarknyi csendes tiltakozásból ekkora botrány kerekedik, úgy minket is meglepetés érhet, hogy egy ennyire egyszerű mozzanatból milyen pazar politikai thriller alakul ki. Filmnyelvében, dramaturgiájában A néma forradalom már-már amerikai szintű profizmussal van felvértezve, ahogyan minden egyes mondat, jelenet, reakció, karakterív, mondhatni németes pontossággal van méretre szabva és a gépezetbe illesztve. De ettől egy percig sem érződik hamisnak, üresnek, ugyanis a mű fő erénye éppen abban érhető tetten, hogy témáját is hibátlanul fejti ki dramaturgiájára felfűzve. Ahogy a német zsánerfilm nemzetközi sztárjai, A mások élete és A hullám esetében, itt sem a műfajiságon van a fő hangsúly, hanem azon, hogy ezt hogyan használják az alkotók, hogy rámutassanak hazájuk történelmének egy meghatározó motívumára.
A néma forradalom ugyanis tökéletesen mutatja meg, hogy a hatalom, az elnyomás nem feltétlenül kormányokban és megszálló seregekben képeződik le, hanem abban, amikor a megfélemlítés, az ideológia és a propaganda már az állampolgárok életének legapróbb részleteibe is befészkeli magát. Hatalmas a kontraszt, hogy miközben véres magyar események zajlanak a háttérben, a film szereplőit még csak meg sem fenyegetik fizikai bántalmazással (még az sem jár megtorlással, amikor az orosz katonákat froclizzák a kocsmában), ugyanakkor természetesen a rendszer ezt a lázadást is leveri. Nem szovjet tankokkal, hanem szervilis csinovnyikokkal, féltő szülőkkel, tökéletesen irányzott pszichológiai technikákkal.
Az író-rendező Lars Kraume rendkívül sokrétűen ábrázolja a kérdést, a diákok és a szülők generációja is mind-mind máshogyan, más indíttatásból közelít az ügyhöz, de még a hatalom kiszolgálói is mind különböznek – telitalálat az igazgató, aki felkapaszkodott földművesként valószínűleg őszintén hisz is abban, hogy egy jobb világ építésén munkálkodik. Különösen érdekes, ahogyan a fiatalokat és szüleiket még külön-külön is szembeállítja a film: a lelkes ellenálló Kurt éppen az egyik legnagyobb pártfunkcionárius gyermeke, a balhéból mellé álló Theo egy mintapolgár fia, a hithű kommunista Erik pedig partizánként kivégzett apja emlékével nem tud megküzdeni. De ezek a különbségek a játékidő végére folyamatosan eltűnnek: bár a diákok közül ki balhéból, ki kamaszos lázadásból, ki valódi rendszerellenességből, ki a csoportnyomásnak engedve dönt úgy, hogy részt vesz az akcióban, a retorzió hatására összekovácsolódnak, és egységesen szembefordulnak a diktatúrával.
Az összképbe mindössze két apróság rondít bele: egy minimális funkcióval bíró és sietősen végigvitt szerelmi háromszög, illetve az, hogy a kosztümök, díszletek alig képezik le a kommunista valóságot. Csak abból vesszük észre, hogy már nem Nyugat-Berlinben vagyunk, hogy az épületek egy fokkal puritánabbak és egységesebb arculatúak. (Erre némiképp magyarázatot adhat, hogy egy 1950-ben létrehozott településen járunk.) De egyébként a kohász apuka tökéletesen szabott öltönyökben, motorral jár munkába, és a fiatalok is kifejezetten divatosan néznek ki ahhoz képest, hogy egy szovjet típusú iparvárosban zajlanak az események, ahol a második világháború emléke még élénken él. Anyagi nehézségeik mindössze olyan alig észrevehető részletekben fejeződnek ki, mint hogy egyikük kénytelen két öccsével osztozni egy szobán, vagy hogy nincs pénzük a Nyugaton mozijegyre.
De valószínűleg éppen az is volt Lars Kraume szándéka, hogy a kommunizmus nyomasztó jellegét ne a külsőségek, hanem a belső folyamatok adják meg, és tény az is, hogy a kommunista miliő erőtlensége keveset vesz el a film hatásából. És ezért is tud történelmi alkotás létére újat mondani A néma forradalom, ugyanis a bemutatott jelenségei kortól és rendszertől függetlenek. Nem véletlen a számos náci-áthallás, ami arra utal, hogy Kelet-Németországban az elnyomás csak zászlót és címert váltott, de a legriasztóbb bizonyára az, amikor egy-egy jelenetben, szereplőben, elejtett mondatban saját hazánk jelenére ismerünk rá.