A Breivik-merényleteket feldolgozó 22 Julyban alig ismerni rá Paul Greengrass-re – de ez egyáltalán nem baj.
Paul Greengrass híres arról, hogy iszonyú eseményeket képes elképesztően érzékletesen és izgalmasan átadni (ld. Véres vasárnap, A United 93-as), és itt is messze a robbantás és a szigeten zajló pokol a film leghatásosabb szakasza. Ezúttal azonban a kvázi párdarabként is felfogható Utøya, július 22. sokkal közelebb áll a greengrassi alapelvekhez, hiszen a 22 July túlnyomó részét (a 143 perces játékidőből bő másfél órát) nem maga a mészárlás, hanem annak utóélete teszi ki. Mintha a Philips kapitány zárójelenetével valami átbillent volna a rendezőben, és úgy döntött volna, hogy a mészárlások és túszdrámák letaglózó élményei mellett most már az is érdekli, hogy azok résztvevői hogyan képesek feldolgozni a borzalmakat.
És ennek a hozzáállásnak köszönhetően a 22 July egészen más logika mentén működik, mint a szokványos, igaz történeten alapuló alkotások. A sorvezető természetesen itt is az, hogy végigkövetjük Andres Behring Breivik (a filmben Anders Danielsen Lie játssza) tárgyalását (ami a beismerő vallomásnak hála meglehetősen flottul halad), az egyik áldozat, Viljar Hanssen (Jonas Strand Gravli) felépülését, valamint a norvég miniszterelnöknek és Breivik védőügyvédjének is jut egy-egy kisebb mellékszerep. De Greengrass ezekben a történésekben képes olyan motívumokra lelni, amelyek egészen meglepő mondanivalót adnak ki végül.
Ha a 22 July ízig-vérig amerikai film lenne, bizonyára lecsapna arra a kézenfekvő lehetőségre, hogy a radikális Breivik bevándorlásellenes eszméit az áldozatok (és egész Norvégia) befogadó hozzáállásával állítsa szembe – hiszen mit ad Isten, Viljar az utøyai mészárlás előtt pont arról beszél társainak, hogy ő miniszterelnökként kiállna a multikulturalizmus mellett. Azonban az alkotás éppen ezt a politikai dimenziót tagadja, alapkonfliktusa ugyanis az, hogy Breivik mindent az ideológiai győzelemnek rendel alá – még személyes bukását is. Viljarnak pedig azt kell megtanulnia elfogadni, hogy bár a fizikai és lelki sebekből soha nem fog felépülni, ettől függetlenül is élhet teljes életet. A mű egyik leglényegesebb mondata, amit a Breivik elleni tanúskodásra készülve egyik túlélőtársa mond a fiúnak: „Lehetsz gyenge és erős is egyszerre”.
Ebből a szempontból Viljar Norvégiát is jelképezheti a filmben, hiszen az egész ország számára példátlan traumáról beszélhetünk, és például az is ügy egyik kardinális kérdése volt a sajtóban, hogy Breivik számára megfelelő bűnhődés vár-e az ország híresen emberbarát büntetés-végrehajtási rendszerében. (Breiviket egyébként hivatalosan nem is ítélhették életfogytiglani börtönbüntetésre, mivel Norvégiában 21 év a maximálisan kiszabható idő, de egy 2002 óta érvényben lévő szabálynak köszönhetően ennek lejártával is benn tarthatják, amennyiben közveszélyesnek ítélik.) Lehet-e egyszerre határozottnak és szolidárisnak lenni, lehet-e egyszerre sebezhetőnek és állhatatosnak maradni, vagy csak akkor vagyunk erősek, ha „véres péppé” akarjuk verni a nekünk ártókat, ahogyan Viljar eredetileg Breivikkel tervezi?
Ezek a felvetések tartják életben a 22 Julyt a játékidő alatt és bőven a stáblista lepörgése utána is. Tehát jobb, ha felkészülünk arra, hogy ez Greengrass legkevésbé feszült és legkevésbé akciódús alkotása ebben az évezredben, ellenben a leginkább elgondolkodtató. Ez persze nem jelenti azt, hogy tökéletes is, ugyanis határozottan profitált volna egy céltudatosabb, feszesebb szerkesztésből, jelen formájában ugyanis a sorsok feldolgozásának módszeressége érezhetően széttördeli és lapossá teszi a narratívát. Érthetetlen például, mi szükség van a terrorelhárítás hibáit firtató vizsgálat szerepeltetésére azon túl, hogy ez is a merénylet következményeihez tartozott. Greengrass persze van annyira rutinos alkotó, hogy ezeket a zökkenőket hellyel-közzel elsimítsa, például remek montázsokkal, amelyekben Breivik és Viljar útja gyönyörűen ellenpontozza egymást.
A legtöbb igaz történeten alapuló alkotás szentimentális, kvázi mozgóképes tiszteletadásként ható stílusával ellentétben a 22 July skandináv jellegű szikárságával, visszafogottságával abszolút vállalja a kockázatot, hogy nem fog mély nyomot hagyni a filmtörténelemben. De azokkal a művekkel ellentétben ez a produkció nem éri be annyival, hogy az áldozatokra emlékezzen (vagy cinikusan szemlélve: hogy meglovagolja egy tragédia népszerűségét), hanem szeretne állítani is valamit a feldolgozott eseményekkel kapcsolatban. Ha úgy vesszük, maga a film is azt bizonyítja, hogy lehet úgy is erősnek lenni, hogy nem akarunk erősnek mutatkozni.
