A megismételhetetlensége, esetlegessége és az ezekből következő megköthetetlen szabadsága nagyon élő, folyamatosan felfrissülő és megunhatatlan eszközzé teszi, akármilyen területen alkalmazzák is.

„És mi lesz, ha nem jön be a terv? Akkor improvizálunk.”

Az élet egy jó része merő improvizáció. Hiába tanulunk, elemzünk, készülünk, tapasztalunk meg egyre többet, hogy előre megjósoljunk helyzeteket vagy felkészüljünk az esetleges következményekre, bármelyik pillanatban történhet velünk valami olyan, hogy köpni-nyelni sem tudunk. Ilyenkor egy dolog marad: az ösztönös reakció és az improvizálás.

Bizonyos élethelyzeteknek nagyobb tétje van, mint másoknak, némely pillanat pedig egészen súlytalan, amikor gondtalanul és önfeledten játszhatunk azzal, hogy szélsőséges vagy számunkra még ismeretlen helyzetekbe hozzuk magunkat. Erre például tökéletes alkalom egy improvizációs tréning, amin egyszerre tanulhatunk saját magunkról, másokról, egy csoport dinamikájáról – és igen, valahol magáról az életről is.

Maga az improvizáció technikája nem újkeletű; számos formában és műfajban létezik, felhasználási lehetőségei pedig – mivel a pillanat és a jelen művészetéről van szó – nagyjából végtelenek. A megismételhetetlensége, esetlegessége és az ezekből következő megköthetetlen szabadsága nagyon élő, folyamatosan felfrissülő és megunhatatlan eszközzé teszi, akármilyen területen alkalmazzák is.

Az improvizációs színház lényege az, hogy a szereplők nem tudják előre, hogy mi fog történni a színpadon. Nincs előre megírt szöveg, helyzetek vagy kidolgozott rendezés: egy-két támpont és ötlet inspirálja a játszókat, miközben folyamatos kapaszkodókat keresnek egymásban, és egyidejűleg kell befelé, magukra és kifelé, a társaikra és a közönségre figyelniük. Vagyis az egész egyik legfontosabb része a jelenben létezés és a felfokozott figyelem.

Amikor nemrég beleshettem a frissen, idén nyáron alakult Impróka egyik tréningjébe, akkor két dolog jutott rögtön az eszembe: 1. mennyire király dolog az, hogy ennyire különböző emberek hajlandóak ilyen alázattal, tisztelettel és figyelemmel fordulni egymás felé, 2. mennyire király dolog az, hogy valaki hajlandó emberek közé vinni a korlátait, és kimondva vagy kimondatlanul, de segítséget kérni abban, hogy ezeket átlépje. Slusszpoénként pedig természetesen mindenki jól szórakozik – ha az impróról mint színházról beszélünk, akkor  a néző is.

A Impróka műhely tagjai sokféle indokkal és céllal találkoznak hétről hétre és más-más motivációkkal érkeznek vagy mást visznek haza egy-egy ilyen alkalomból – de az biztos, hogy közös bennük, hogy élvezik. Élvezik, hogy tesznek valamit magukért és másokért.

Az Imprókának még a neve is egy utcasarkon, egy másodperc alatt született. Mindenkinek a szava ugyanolyan fontos, közösen születnek a fontosabb döntések és közösen alakítják ki a saját irányt. Ugyan még a folyamat elején tartanak, de mindenkinek másmilyen, de fontos szerepet tölt be az életében, hogy hetente egyszer találkoznak, játszanak és leszűrik a tapasztalatokat.

Hiszen az improvizációban felhasznált alapanyagok nagyja mindenkinek a sajátja: az, amit tudatosan vagy tudat alatt behoz a játékba, amit be mer dobni és közkinccsé tesz – de még az is, amit visszafog és megtart magának. Az improvizáció épp ezért nagyon jó eszköz arra, hogy saját magunkról is rengeteget tanuljunk – ezalatt pedig folyamatos, feszített figyelem mellett lépkedjük egyre kijjebb saját, jól megszokott komfortzónánkból. Hiszen bármelyik pillanatban lehet valakiből egy túlméretezett halfarok, egy rotor, egy szív alakú folt egy macska mellkasán vagy éppen egy egér, akár tetszik, akár nem. A játékba bele kell állni.

Azt mesélték nekem a tréning előtt, hogy az imprót lehet gyakorolni, de nem lehet megtanulni. Ha az ember azt hiszi, hogy ismeri – akkor azt nagyon gyorsan felejtse el és kezdje újra, mert akkor az már nem impró. Azt is mondták, hogy az impró olyan, mint az élet (vagyis nem lőttem nagyon mellé), erő, kreativitás és játék, ami közben egy teljesen más minőségű kapocs épül ki a folyamatban részt vevők között. Van, akinek egész egyszerűen hivatás: egy olyan saját tér, amiben bármit szabad, bármit lehet, és amiben bármi megtörténhet, mert meg kell történnie. Nem beszélve arról, hogy egy remekül használható öngyógyító, terápiás módszer is lehet.

Hogy mi történik egy improvizációs tréningen, azt leírni nehéz, mert elsősorban megtapasztalni kell: nagy hangsúlyt kap a koncentráció és a figyelem, a látszólag furcsa és kiforgatott helyzetek megteremtése és igen, az improvizáció, vagyis a Tessék, csináld. Nem a végeredmény a legfontosabb, hanem az előállítása során szerzett tapasztalat és a tudat, hogy legközelebb úgyis minden teljesen más lesz.

Hogyan lehet ebből mégis előadást csinálni? A kérdés jogos, a válasz pedig csak annyi, hogy gyere el, és nézd meg őket december 17-én az Attention!-ban.