Felemás évaddal ért véget a hazai sorozatgyártás egyik legnagyobb sikere, az Aranyélet: a korrupciós ügyek húzzák le, és a család menti meg a zárószezont.
Az Aranyélet kiválóságának és sikerének egyik közkedvelt magyarázata, hogy a sorozat kiválóan reflektál a mindennapjainkat és történelmünket átható balkáni simlisségre, azonban számomra a sorozat vonzereje mindig is abban rejlett, hogy olyan dilemmákat tárt elénk, amelyekkel mi is nap mint nap szembesültünk. A legtöbbünk életében ugyanúgy adódtak döntési helyzetek (akár többször is), ahol Miklósi Attilához hasonlóan választhattunk, hogy a tisztességes, egyszerű és szegény(ebb) életet választjuk, vagy a gazdaságot és stresszt hozó törvényen kívüliséget. És ehhez nem kell oligarchának lenni, bőven elég, ha a bejelentett minimálbér mellé elfogadjuk a borítékot.
Ehhez képest az Aranyélet legújabb évada eggyel nagyobb falatot próbál kiharapni a hazai közélet szennyéből: Miklósiék (Boros Zsuzsa államtitkár-asszonnyal és természetesen Gáll Ferivel az oldalukon) már egy fiktív dunakanyarbéli település, Szentvázsony életének és halálának urai. Miközben Janka a polgármesterségért száll versenybe nem kis hátszéllel, Attila egy szaúdi pénzből megvalósuló hotelberuházást próbál tető alá hozni, Márk sportkocsikat lopva folytatja a kisstílű gengszterkedést, Mira pedig egyre elszántabban próbálja törvény elé állítani szüleit. Azonban hamarosan mindannyiuk elé egyre nagyobb kihívások tornyosulnak, ráadásul múltbeli tetteik is egyre jobban kísértik őket.
Azzal önmagában nincs is probléma, hogy a folytatás felütése már csak az újsághírekből köszönhet vissza, azzal már sokkal inkább, hogy az alkotók elhitték, elég, ha történetmesélés címszó alatt különböző hírhedt korrupciós ügyekre reflektálnak. Módszeresen felsorolnak mindent, amiről csak oknyomozó cikket olvashattunk az elmúlt 5-10 (-15-20) évbe, de ezzel a sorozat kissé saját maga ellen dolgozik, hiszen pontosan tudjuk, hogy mi lesz az utolsó független vidéki újság sorsa, hogy sikerül-e átminősíttetni a természetvédelmi területet, és hogy hőseink továbbra is következmények nélkül megúsznak nagyjából mindent. Hasonló szerepet töltenek be ezek az utalások, mint a képregényfilmek önironikus kiszólásai: szellemesek, és bár ideig-óráig meg lehet úszni velük a valódi erőfeszítést, végeredményben nem helyettesítik azt.
Az Aranyélet megpróbálja a hazai Kártyavárrá kinőni magát, de ebben azért bukik el, mert feladja a karakterizációt, a gondolkodást a NER-kikacsintások kedvéért. Egy-egy mondattal változtatja szereplőit halálos ellenségekből elválaszthatatlan barátokká, szexuális viszonyt épít abból, hogy két figurát sikerül három jelenet erejéig egy légtérbe zárni, komikusan hihetetlen bűntényeket konstruál, egyszóval didaktikusan, sietve facsargatja a helyzeteket és jellemeket, hogy eljuthassunk a kijelölt fordulópontokra. Másrészről pedig Miklósiék karakterívei kezdetben éppen, hogy statikusak maradnak, vagy egyenesen visszafejlődnek. Attila hiába hasonlott meg magával, mintha mi sem történt volna, folytatja a mutyizást, élvezi az aranyéletet - hogy aztán néhány epizód múlva jöjjön ismét ugyanaz a meghasonlás. Közben pedig úgy ismételgeti, hogy ő csak a gyerekeinek akar jót, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy az előző 16 epizód fő konfliktusa éppen az volt, hogy családjának nem feltétlenül az anyagi biztonságon keresztül tudja adni a legtöbbet. Mira továbbra is rendíthetetlenül naiv, Janka az alkalmankénti megrendülései ellenére is továbbra is gátlástalan, Márk pedig továbbra is egy Guy Ritchie-film sebezhetetlen főhősének képzeli magát.
A sorozat ennek köszönhetően az ötödik epizódra eddigi legmélyebb pontjára jut el, viszont ebben a pillanatban alkotói mintha az alkotók is belátták volna, hogy eddig csak a díszletet cserélték nagyobbra és szebbre, és az egyre komolyabb ambíció miatt csak egyre vázlatosabban, lebutítottabb formában tudták képernyőre vinni a magyar valóságot. Ekkor hirtelen újra előkerül a családi dráma, sarokba szorítják a karaktereket, hogy ne csak tapicskoljanak a mocsokban, hanem nézzenek végre szembe azzal, hogy múltjukat, jelenüket és jövőjüket, de legfőképp egymáshoz való viszonyukat hogyan hatja át és határozza meg az örök mutyizás. És bár nem állíthatom, hogy ennek kapcsán sikerül többet, mást megfogalmazni, mint az első évad végére (hogyan is lehetne, ha erre egy eltékozolt félévad után mindössze három óra marad?), de ezúttal még szebben és elegánsabban sikerül lekerekíteni Miklósiék történetét.
Ebben nagy szerepe van Dyga Zsombor rendezőnek, aki miután évadokon át csak kereste saját stílusát, most biztos kézzel és hibátlan érzékkel vezényli le a finálét, nem mellesleg pedig Mátyássy Áron kollégájával (akik a 3-4-5. epizódok dirigálásáért felelt) továbbra is a legdrágább hazai produkciókat is megszégyenítő képi világot alkot, nyugati színvonalú akciójelenetekkel. Valamint természetesen színészek, a fényképezés és a teljes produkciós stáb munkája is csak dicséret illetheti.
Mindenesetre akármi is legyen a verdiktünk a záróévadról, az Aranyéletben vitathatatlanul imponáló, hogy miközben még a Filmalapos játékfilmek jelentős része egy kitalált álom-Magyarországon játszódik, ez a produkció nem fél a való életre reflektálni, és nem mellesleg jelenleg messze ez a legnagyobb fórum, amely tudomásul veszi a hazai közélet mocsokságait. (És ennek fontossága a sorozat 2015-ös indulása óta csak nőtt.) Nem vitatom el tehát a sorozat meghatározó szerepét (ezt jól mutatja a külföldi versenytársakat megszégyenítő népszerűsége), de ebben a szezonban az Aranyélet mint jelenség súlya kissé agyonnyomta az Aranyéletet mint sorozatot. A finálé ugyan szép mentést mutatott be, de a harmadik évad végére így is sokkal jobban fogjuk érteni, mit állít ez a mű a minket körülvevő világról, mint azt, hogy mit állít rólunk, akik valójában kialakítjuk és fenntartjuk ezt a világot.
