A skandináv popzene egyik ikonikus alakjaként számontartott Robyn legújabb nagylemezére egészen 8 évet kellett várni - de abszolút megérte.
Bár Lena Dunham már pont annyi hülyeséget nyilatkozott az évek során, hogy kiessen a közönség kegyeiből, nem volt még olyan régen az, amikor mindenki imádta az általa írt HBO-s sorozat, a Girls első évadát. A sorozat egyik része - szám szerint a harmadik - egy Robyn dallal zárul: méghozzá nem is akármelyikkel, hanem a Dancing On My Own cíművel. A Body Talk című lemez kulcsdala évek óta töretlenül az egyedül töltött, de végigtáncolt éjszakák himnusza: a Girls egyik főszereplője (akit maga Lena játszik) is ezt a dalt teszi be a laptopján és perdül táncra a szobájában, miután megtudja, hogy az exbarátja sosem volt belé szerelmes - nem is igazán lehetett volna az, hiszen meleg. Ebben a zárójelenetben megvan Robyn zenéjének esszenciája.
A Honey az erősen Dancing On My Own-utánérzetű Missing U-val kezd: a szomorkás, de mégis pörgős dal az előző elfeledett unokatestvére, vagy ha úgy tetszik, B oldalas kiadása is lehetne. (Egyik jelzőt sem szabad negatívan érteni.) Tökéletesen meg is adja a lemez alaphangulatát: Robyn maradt a szomorú diszkónál; bátran kísérletező, elektronikus popzene az övé, ami évről-évre ugyanolyan frissnek hangzik. Egy ideig úgy tűnt, Robyn-t MØ követi majd a műfaj trónján, de kettőjük idei lemezeit egymás után meghallgatva elég egyértelmű, hogy ki képes folyamatosan megújulni, de mégis megmaradni saját, jellegzetes stílusánál.
A Honey elég nagy részének producerelésért egyébként maga Robyn felelős, valamint sokat hozzátett a Metronomy Joseph Mount-ja: kettőjük munkájának eredménye legalább annyi eltérést mutat a Body Talk fülbemászós dallamaitól, mint hasonlóságot. Találunk itt végtelenül repetitív, mégis élvezhető robotzenét az emberségről (Human Being), elvágyódós diszkót (Because It's In The Music), atmoszferikus liftzenét (Beach2k20), meg nagyon jellegzetes, 90es években népszerű klubzenei formulát alkalmazó dalt (Between The Lines) is.
Robyn mindig is szerette feszegetni a műfaji kereteket - sosem volt egy (egyébként szintén zseniális) Sophie Ellis-Bextor, a Honey számaiban pedig tényleg elég sok furcsaságot felvonultat, valószínűleg a központi közreműködő cseréjének eredményeként, valamint a személyes involváció miatt. Mégis van az egésznek egy szép íve, az elejétől a végéig élvezhető, még a direkt repetitív részeknél is. Nem minden dalra fogunk úgy táncra perdülni, mint a Girls Hannah-ja annak idején: ettől függetlenül érdemes bekapcsolni a Honey-t és élvezni azokat az izgalmas zenei megoldásokat, amiket Robyn évek munkája alatt megálmodott, aztán összerakott.
