A BÚÉK, a Teljesen idegenek hazai újrafeldolgozása minden apróbb hibája ellenére is iskolapéldája annak, hogy hogyan érdemes remake-et készíteni.
Akár egy produkció aktualizálásáról, akár más nyelvre átültetéséről van szó, az újrafeldolgozások a mai napig a filmvilág mostohagyermekei: kevés jól sikerült alkotást találunk ebben a műfajban, és ennek megfelelően a közönség is gyűlölettel, de minimum szkepticizmussal fordul minden egyes remake-hez. Természetesen igaz, hogy Hollywoodban elsősorban anyagi érdekek motiválják a remake-ek készítését (noha a sorozatos pénzügyi bukásokat nézve alapvetően ez sem igazolható), így cseppet sem meglepő, hogy a legtöbb mű elvérzik kreatív fronton. Azonban időnként felüti a fejét egy-egy alkotás (ld. az új Sóhajok), amely bizonyítja, hogy érdemes lehet újra- és továbbgondolni más filmeket.
Erre vezethető vissza az is, hogy kevésbé kommersz európai filmgyártásban nem annyira meghatározó a remake intézménye, így a Teljesen idegeneket övező remake-láz egészen sajátos jelenségnek mondható. Az olasz alkotás mindössze két éve debütált, de azóta már bemutatták a spanyol, a francia, a török és a görög változatát is, sőt még koreai feldolgozás is készült. Hozzá kell tenni, a Teljesen idegenek európaiságából még nem következik, hogy az említett újragondolások mögött álló motiváció ne lenne ugyanannyira anyagias, hiszen egy népszerű, olcsón leforgatható kamaradarabról van szó (mindössze egy lakásbelső és hét színész kell hozzá), ráadásul a története és mondanivalója is sokkal univerzálisabb, mint a hollywoodi remake-ek által feléleszteni vágyott márkanevek.
Tehát a BÚÉK kapcsán is feltehető az a kérdés, hogy a népszerűség meglovagolásán túl feltételezhető-e más motiváció, köznapibban fogalmazva: szükség volt-e erre a remake-re? Ebben a megfogalmazásban a válasz (mint bármelyik másik remake esetében) erősen a "nem" felé hajlik, de Goda Krisztina filmje éppen azért jó remake, mert nem a funkcióján keresztül méretik meg. Pontosan tudjuk, hogy magyar nézők százezreihez jutott el az eredeti mű, hogy nem volt benne semmi, amit ne értettünk volna a kulturális különbségekből adódóan, és különösebb hibákról sem beszélhetünk, amiket érdemes lett volna kijavítani – tehát valójában semmi égető oka nincs egy újabb változatnak. Mindez azonban abszolút irreleváns, mert a BÚÉK láthatóan nem is ezzel a céllal készült, hanem mert alkotói találtak egy nekik tetsző történetet, és azt el akarták mesélni saját látásmódjukon keresztül.
Ha valaki nem ismerné a sztorit, egy rövid gyorstalpaló: egy baráti társaság vacsorára (a magyar változatban szilveszteri vacsorára) jön össze, a beszélgetés pedig egy SMS-en keresztül lebuktatott hűtlenség felemlegetése után a telefonokra és a titkokra terelődik. A dolog végül odáig fajul, hogy a jelenlévők megegyeznek, az este folyamán érkező összes hívásukat és üzenetüket nyilvánossá teszik, ami eleinte vicces helyzetkomikumokat, végül azonban egyre fájdalmasabb felfedezéseket eredményez.
Az említett új megközelítés kezdetben nem evidens, ugyanis a BÚÉK mindössze két karakter viszonyát változtatja meg az olasz változathoz képest, ezt leszámítva azonban hűen követi, esetenként szinte szóról szóra idézi is azt. Divinyi Réka forgatókönyve azonban elvégzi azt a láthatatlan, de egyáltalán nem elhanyagolható munkát, hogy a szövegezésből, a karakterek viszonyából kigyomlálja az olaszos jellemzőket, és magyar megnyilvánulásokra cseréli azokat. A BÚÉK lehet, hogy sokszor csak az eredetit ismétli, de egyáltalán nem iskolásan, idegen testként ültetve a történetet a magyar valóságba.
De önmagában azzal sincs baj, hogy a BÚÉK 95%-a átvett, és csak 5%-a saját ötlet. Ugyanis nem az a lényege egy remake-nek, hogy mennyit tart meg, mennyit vesz el és mennyit ad hozzá. Láttunk már példát arra is, hogy egy lelkiismeretes másolat is csak béna utánzatnak tűnt, és arra is, hogy egy ambiciózus átirat végzetesen kisiklott. Legtöbbször ugyanis mindkettő mögött az az ok áll, hogy az újragondolás alkotói valójában nem értik az eredeti mű szándékait, hatásmechanizmusát, így aztán sem megismételni, sem továbbfejleszteni nem tudják azokat. A BÚÉK készítői azonban láthatóan tisztában vannak azzal, hogy mi a Teljesen idegenek sikerének titka; hogy hol lehet a történet szövetébe úgy belenyúlni, hogy különösebben ne sérüljön; és hogy hol lehet kiegészíteni, átformálni anélkül, hogy az ne legyen kiütköző hozzátoldás.
Ennek megfelelően ami a Teljesen idegenekben vicces volt, az itt is ugyanolyan vicces, a humor pedig ugyanolyan fokozatosan és hatásosan alakul át döbbenetté a szereplők kegyetlenségének napvilágra kerülésével. Viszont az az 5%, amit a magyar változat másképp valósít meg, egy teljesen más, de mégis ugyanúgy érvényes végkifejletet és üzenetet ad a filmnek. E miatt jelenthető ki, hogy értelmetlen kérdés, mi „szükség” volt a remake-re: a BÚÉK a látszat ellenére nem újrázás, hanem egy más, önálló alkotói koncepciót megvalósító mű. (És ezt nézve sokkal több létjogosultsága van, mint a papíron "eredeti", de valójában csak agyatlan sablonokkal dobálózó produkcióknak.)
Ez persze nem jelenti azt, hogy Goda Krisztináék igyekezete minden tekintetben sikeres, a Teljesen idegenek ugyanis annyira alaposan kidolgozott produkció, hogy nehéz úgy megbontani, hogy valami ne vesszen oda belőle. A magyar változatban ez főként abban mutatkozik meg, hogy a karakterívek sokkal döcögősebben rajzolódnak ki, a figurák hol szélsőségesen, hol ellentmondásosan viselkednek, vagy egy-egy jelenetben nem megfelelően járulnak hozzá az összképhez. Például Hevér Gábor figurája nemcsak olasz eredetijéhez képest túl harsány, hanem ez a később felszínre kerülő valódi jellemével sincs összhangban, de a változtatásokat Törőcsik Franciska figurája szenvedi meg a legjobban: a BÚÉK Fannija jóformán karikatúrája a Teljesen idegenek Biancájának.
E tekintetben mégis azok járhatnak a jobban, akik látták az eredetit is, hiszen nekik van honnan bepótolni a BÚÉK apró hézagait - mindenesetre a film egyaránt jó szórakozásnak fog bizonyulni számukra, és azok számára is, akik még nem ismerik ezt a történetet. És bár a Teljesen idegeneket nem múlja felül Goda Krisztina alkotása, a hazai gyártású filmes palettán igenis üdítőnek számít egy produkció, amelynek közönségbarát besorolása mellett képes a néző életére relevánsan reflektálni, méghozzá kifejezetten intelligens módon.
