Hajdu Szabolcs és a Látókép Ensemble ezúttal egy kórházba látogatott el Kálmán-nap című előadásával.
Miközben a B32 Galéria és Kultúrtér falain belül találkozhat a jegyet váltó színházlátogató Hajduék előadásával, az alkotók rendületlenül keresik azt a közönséget, amelyiknek esélye sem lenne rátalálni az előadásra. Így jutottt el a Kálmán-nap a Nyírő Gyula OPAI Addiktológiai Osztályára december 5-én.
A Kálmán-nap attól lélegzetelállító, hogy akár unalmas is lehetne. Lehetne akár unalmas is, hiszen a jellegtelen hétköznapok zsörtölődéseit, súrlódásait, észrevétlenül elhangzó mondatait játssza vissza és eleveníti fel porlepte emlékeinkből. A darab során elhangzó párbeszédek a nyelvünk alól kúsznak elő alattomosan, és olykor pironkodva, máskor önirónikus mosollyal dobog a tokunkban az előadás. Lehetne közhelyes, lehetne klisé, lehetne unalmas, de nem az.
Két pár sorsáról kapunk látleletet, akik a tökéletesen hétköznapi életük során avatnak be a ricsajos drámákat mellőző elakadásaikba, konfliktusaikba, dilemmáikba. A Kálmán-nap a saját életünket, vagy annak egy epizódját, emlékfoszlányát tolja az arcunkba. Olyan élet ez, ahol a felszínes csevegés ápol és eltakar. Ahol a házastárs elvesztését követő gyászév hajnalán egy fiatal nő üde nyaka szemérmetlen kéjt korbácsol fel. Ahol a szex legfeljebb sérülésmentes párkapcsolati karambol, és bár mindenkit véd a saját biztonsági öve, de azért jobb elkerülni a koccanást. Megfáradt arcok és megfáradt erőlködések az érdemi kapcsolódásra, erőtlen kísérletek az idill illúziójába veszett boldogságra: erről is szól a Kálmán-nap. Mindez egy olyan zárt és intim térben zajlik, ami egyneművé olvasztja a színész és a néző valóságát. Ez esetben egy kórházi csoportszoba szolgáltatja a teret, ahol a dolgos hétköznapokon csoportterápia zajlik. Bizonyos értelemben most is, az előadás percei alatt. Persze könnyű ráfogni bármire, hogy terápia értékű, éspont ettől inflálódik maga a terápia kifejezés is. Ez esetben azonban egyszeri és megimételhetetlen behatás történik, ami az olajozott és a csikorgó, berozsdált fogaskerekeket egyaránt beindítja. Gondolatok és érzések születnek meg, melyek az előadást követő rövid beszélgetés alatt szabad utat kapnak.
A közönség –akik ez esetben az Addiktológiai Osztály felépülő kliensei – gyűrűben fogják közre a berendezett nappalit és az öt színészt. Hasonló a székek elrendezése, mint a rendszeres szerdai nagycsoportokon, ahol az összes aktuálisan bentfekvő kliens és a személyzet nagy része részt vesz, hogy a mindannyiukat foglalkoztató kérdések felszínre bukjanak. Rendhagyó az előadás abból a szempontból is, hogy a nézők jól ismerik egymást, legalábbis felépülésük története összeköti őket, a nézőközönség egyben sorstársközösség is. Az egymást kereső tekintetek, az önirónikus felnevetés párhuzamos szólamai arra erősítenek rá, hogy ez a közönség birtokában van egyfajta kohéziónak és titkos paktumnak, mely persze korántsem olyan titkos: jöttek, láttak, függők lettek, felépülnének. Az addiktológián ők vannak otthon, ide a színészek nyernek bebocsátást és nem fordítva. Mindeközben a Kálmán-nap miliójébe és atmoszférájába az osztály kliensei kaptak turistavízumot másfél órára. Befogadás, átadás, kölcsönösség. Pontosan úgy történik, mint a preteátrális korban, ahol a közös rítus hívta életre a szertartást.
Harcedzett közönséggel állunk szemben, nap mint nap csoportterápiák egymásutáján szerzik harci sérüléseiket, míg máskor ugyanott jut gyógyító balzsam is a sebekre. Az önreflexió, a szembesülés, a felismerés nem idegen fegyvernem a harcedzett felépülőnek. A Kálmán-nap pedig nem kevesebbel kínálja meg, mint az azonosulás lehetőségével. Ennek kedvez a bensőséges tér, az eszköztelenségével hitelesített és lemeztelenített színészi játék, a felskiccelt élethelyzetek valószerűsége. Az előadás könyörtelenül jelenidejű. Hogy ez mennyire így van, azt az előadást követő kötetlen beszélgetés visszajelzései bizonyítják. Egy-két technikai jellegű kíváncsiskodó kérdésen túl, többnyire a személyes élettérben átélt párhuzamok és analógiák hangosodnak fel. Ez megint csak nem meglepő egy olyan közegben, ahol az önmonitorozás elengedhetetlenül a felépülés-központú terápia részét képezi. A szenvedélybetegség kétségtelenül az „én és mások” problematikája, kapcsolatokban betegedik meg a a függő és kapcsolatok által épül fel. A kapcsolati működés visszatükrözése olyan kincset érő adomány egy felépülő számára,melyparadox módon egyszerre hósbavágóan sokkoló és fájdalmas tud lenni. A szembesülés szükséges és magátólértetődően nem fájdalommentes. De minden olyan lehetőség, ami erre ad alkamat, halaszthatatlan esély az újraépülésre. Ezt az esélyt ragadták meg jópáran azok közül, akik az előadás után megosztották gondolataikat, felfedték a számukra releváns azonosulási pontokat.
