Radu Jude készített egy filmet arról, hogy mi történne, ha készítene egy filmet a román történelem egyik legnagyobb szégyenfoltjáról – ez a Bánom is én, ha elítél az utókor.
„Nem érdekel, ha barbárként vonulunk be a történelembe” – így hangzik az alkotás eredeti címe, és így hangzik az a mondat, amellyel Antonescu marsall a keleti fronton történő etnikai tisztogatásokat illette 1941-ben. De hogyan lehet erről beszélni egy országban, amely néhány év leforgása alatt vált Németország csatlósából a Szovjetunióévá, amely szinte egész történelme során áldozat volt, de mégis többezer éves dicső múltra emlékezne vissza?
Noha a román történelem beható ismerete nélkül aligha fogjuk érteni a Bánom is én, ha elítél az utókor rengeteg hivatkozását történészekre, egykori döntéshozókra és eseményekre, a fenti kérdés Magyarországra is abszolút érvényes. Főleg most, hogy parázs vita látszik kialakulni annak kapcsán, hogy mennyi és legfőképp milyen történelmi produkcióknak kellene készülniük hazánkban. De valószínűleg rendkívül botrányos fogadtatás várt volna Radu Judéra is, ha a második világháború román pogromokat mutatta volna be egy filmben. Így ő ennek elébe menve inkább arról írt egy történetet, hogy hogyan állna a román társadalom egy ilyen műhöz.
A Bánom is én, ha elítél az utókor forgatókönyvében ezt a szerepet Mariana (Iona Iacob) színdarabja játssza: a határozott elképzelésekkel bíró rendezőnőnek a statisztaként szereplő hagyományőrzőktől kezdve a finanszírozókig mindenkivel vérre menő csatákat kell vívnia, hogy színpadra állíthassa hazája legsúlyosabb háborús bűneit. Mert ahogyan azt sejthető, senki sem szeretne színdarabot látni az ogyesszai mészárlásról, még kevésbé eljátszani azt, a Romániában még mindig hősként ünnepelt Antonescu befeketítéséről nem is beszélve. A történetet így lényegében az adja, hogy főhősünk hosszas, akadémikus vitákat folytat különböző emberekkel arról, hogy miért nem hajlandó engedni elképzeléséből, majd az utolsó fél órában magát a darabot és annak fogadtatását tekinthetjük meg, Mariana néhány magánéleti közjátékával kiegészülve.
Jude tehát már alapötletével is tulajdonképpen áttöri a negyedik falat, meta-alkotást készít, de ezt más téren is igyekszik kihangsúlyozni : a film azzal kezdődik és ér véget, hogy Iona Iacob színésznő átlényegül karakterévé, majd kilép belőle, magát a színdarabot pedig a filmes esztétikát nélkülözve, a történet szerint is jelen lévő forgatócsoport szemén keresztül láthatjuk. Ráadásul, mivel egy köztéren zajlott a forgatás, a statisztákhoz így számos járókelő is csatlakozott, így a rendező gyakorlatilag gerillamódszerekkel, valódi emberek reakcióit felhasználva húzhatta alá filmje végkövetkeztetését.
A Bánom is én, ha elítél az utókor így büntetlenül lehet a rendező kiáltványa, játékfilm helyett tulajdonképpen akár esszéfilmnek, mozgóképes vitaestnek is nevezhetnénk, hiszen a Mungiu-filmekre emlékeztető kitartott, statikus snittekben egyértelműen a szövegekre helyeződik a hangsúly. (Leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor egy-egy különösen is hátborzongató archív képen időzik el a kamera.) Természetesen alaposan próbára teheti a néző türelmét, amikor két ember végeláthatatlan diskurzusa zajlik már 10-15 perce a vásznon, de a film ezzel éppen arra tesz kísérletet, hogy a lehető legreálisabban, leghitelesebben mutassa be, hogy ma, Kelet-Közép-Európában hogyan viszonyulunk a történelmünkhöz.
Az egyik szereplőn keresztül például megidéződik az internetes kommentháborúkban bőven feltűnő relativizálás, akad fejtegetés arról, hogy régiónk miért hajlandó sokkal bátrabban szembenézni a kommunisták bűneivel, mint a német szövetségesként elkövetett rémtettekkel, de az a fajta kissé érzéketlennek tűnő humorizálás is megjelenik a szereplők részéről, amit a Nagyi Projektben is láthattunk, és ami azt mutatja, hogy sokszor még maguk a múltat feldolgozni vágyók sem tudják, pontosan hogyan is álljanak a történelem egy-egy igen borzalmas mozzanatához.
Nevessünk vagy szörnyülködjünk hazánk egykori propagandáján? Valójában mi is az értelme annak, ha beszélünk a nagyapáink által végrehajtott népirtásokról? De egyáltalán képesek vagyunk arra, hogy beszéljünk erről? Ehhez hasonló kérdésekkel provokálja nézőjét két óra húsz percen keresztül a Bánom is én, ha elítél az utókor, kiválóan világítva rá arra, hogy 2018-ban, Romániában és Magyarországon is nem, hogy a történelmünkkel nem tudunk szembenézni, de még csak vitát sem akarunk nyitni erről a témáról.
A Bánom is én, ha elítél az utókor a Mafab - Magyar Filmadatbázis oldalán.
