Ó, de jó sütőtál, jegyzi meg, a malacsültnek lesz, vágja rá az idősebb, mi nem eszünk húst, így a fiatal. Igen? És mi lesz a menü? – a lányom most lett vega, nem tudom, mit főzzek...
Külvárosi hipermarket egy mozgalmasabb decemberi hétvégén: a szenteste még kellően messze, de már érezhetően közel. A zöldséges meg a húsos pultot már egy hónapja az áruház logójának színeivel megegyező árnyalatú girlandokkal aggatták tele, ezért nincs olyan nyugdíjas a környéken, aki ne csillogó műanyag szálakkal borítva vinné haza az akciós krumplit. A dolgozók már minden karácsonyi sláger összes elérhető feldolgozását kívülről tudják – még a rock-verziókat is, mert az egyik árufeltöltő srác kiszúrt az akciós CD-k között egy Metal Christmas című albumot, amit azóta záráskor csak betesz a műszakvezető, lazításképp.
A kasszák előtt a sor egyre masszívabbra tömörödik, mint a három napos hó, a sorban állók már nem hagyják meg egymás között a hallgatólagosan és íratlan szabályként megállapított, nagyjából 30-40 centiméteres követési távolságot. Össze-összekoccannak a kosarak, egymáshoz ütődnek a kocsik és összeérnek a vállak, és a felfokozott territoriális agressziót egy-egy laposabb pillantás, hangosabb sóhaj vagy csípősebb ciccentés formájában kommunikálják.
Az egyik sorban egy fiatalabb családanya küzd két 10 év körüli gyerekével, akiket egyébként is hajt a hétvége lendkereke, és most a közelgő karácsony izgalma is buzog bennük. Mögötte egy idősebb nő parkol szintén bőven megrakott kocsival és egy készséges férjjel, aki a telefonján böngészi a bevásárlólistát. Helyenként ügyetlenül nagyít rá a kijelzőre, és a szemüvegét igazgatja az orrán.
A sor kitartóan nem halad egy tapodtat sem, a gyerekek hol eltűnnek, hol visszajönnek, az idősebb nő fájdalmas arccal emelgeti hol az egyik, hol a másik lábát. A visszered? – kérdezi a férj, és megértően bólogat. A lábkrém! – csap a homlokára előttük a fiatal anya, a nagyobb gyerekét a kocsi mögé állítja és elrohan. A gyerek lemondóan kapaszkodik a kocsi fogantyújába. Anya hamar visszajön, kezében egy gyógynövényes tubus, a mama lábára, mondja a gyereknek magyarázkodóan.
Az idősebb nő elunja a saját kocsijának tartalmát vizslatni, hagyd a francba, Feri, mondja a férjének, ha valami lemaradt, lemaradt, és a fiatal anyuka kocsiját kezdi tüzetesen szemügyre venni. Te Feri, böki oldalba mégis a férjét, nézd már milyen jópofa az a szarvasos tasak, szaladj, hozzál már egyet! Feri már majdnem indulna a végtelen polcsorok közé, amikor az anyuka hátrafordul: – az nem innen van.
Nem? Kérdez vissza az idősebb nő, hanem? Én varrtam a nejlonzacskó helyett, ez az ünnepi bevásárlós, eszem megáll, milyen kreatív, hüledezik a másik. Ilyet én is akarok. Hulladékcsökkentés, teszi még hozzá a fiatal. Hátrafordultában azért ő is beles a másik kocsiba, hátha. Ó, de jó sütőtál, jegyzi meg, a malacsültnek lesz, vágja rá az idősebb, mi nem eszünk húst, így a fiatal. Igen? És mi lesz a menü? – csillan fel az idősebb hölgy szeme, a lányom most lett vega, nem tudom, mit főzzek neki.
A mozdulatlanul álló kocsisor közepén vad receptcsere kezdődik, repkednek az alapanyagok, a módszerek és a praktikák, a gyerekek is abbahagyják a rohangálást és a felnőtteket nézik. Az édességgel viszont gondban leszek, vallja be a fiatalasszony, idéntől kitiltottam a cukrot a házból, én meg cukros vagyok, kottyant közbe a férj, és a szemüvege felett jelentőségteljesen a feleségére les, arra is van ám megoldás, aranyom, és az idősebb már fejből sorolja a cukormentes csodákat, a fiatal pedig vadul jegyzetel a telefonjába. Amikor abbahagyja, a gyerekekre néz, akartok játszani? És elszalasztja őket körönként két-két alapanyagért.
Ajándékokkal hogy áll, kedves, kérdezi az idősebb, az unokámnak kéne valami jó játék, de nem valami műanyag ketyere vagy ilyen elektromos kütyü, tudja, tudom, vágja rá a fiatal, és most ő sorolja az alternatív megoldásokat. Egymásnak mi már nem is veszünk, panaszolja az idősebb nő, csak a gyerekeknek meg az unokáknak, és oldalba böki a férjét, aki erre csak annyit morog, hogy de hát mindenünk megvan, mi erre azért mindig figyelünk, mondja a fiatal. Egyszer, amikor a gyerekek már megvoltak, akkor megbeszéltük, hogy nem adunk a másiknak – aztán mindkettőnk meg akarta lepni a másikat mégis. Úgyhogy nem bírjuk ki, hogy ne legyen valami apróság, és mosolyogva félrenéz. Nagy a család? – kérdez vissza megint, az, mondja Feri, az engedelmes férj, akkora az ünnep meg a rohanás, hogy Szilveszterig sem végzünk a rokonlátogatással, a felesége hevesen bólogat. Maguknál? Kicsi, mi csak otthon, négyesben, aztán kirándulunk és a gyerekekkel vagyunk. Hát ki hogyan, egyeznek meg.
Még egy fél órát állnak sorban, megvitatják a díszítést, a terítéket, az ünnepi ruhát, a közös filmnézést, a családi szokásokat, a szilveszteri bulit és az újévet, a fenyőfa-kérdést és a csomagolás maceráját, azt, hogy minden milyen drága és hogyan lehet fogni egy kicsit a költségeken, majd végre a kasszához érnek.
Jót beszélgettünk, mondja az idősebb hölgy, köszönöm a tippeket, mondja a fiatalabb, és már vadul rámol a surrogó gumiszalagra, tudják, fordul vissza még egyszer az idősebb párhoz, évekbe telt, amíg sikerült elfelejtenem az otthoni karácsonyi fejetlenséget és kitalálnom azt, ahogy nekünk jó – és nagyon köszönöm, hogy végre elmondhattam valakinek, mit miért csinálok és nem néztek érte hülyének, nem tesz semmit, mosolyog az idősebb nő és a férjére kacsint, nekem meg évekig tartott, amíg meg tudtam ugrani az anyám meg az anyósom elvárásait, és nagyon köszönöm, hogy összefoglalhattam, hogyan sikerült.
A kasszás fiú lecsippantja az utolsó terméket, várja a pénzt. A fiatal anyuka fizet, előre tereli a gyerekeket, és még búcsúzóul hátra int. Az idősebb pár már javában pakol a szalagra. A nő elgondolkodik és a férjére pillant, te Feri. Mi lenne, ha idén szarvasos anyagot vennél nekem karácsonyra?
