A csúcsára azért kell még valami, jegyzi meg, és körülnéz a szobán. – Megvan! – mutat az első közös képünkre, ami bekeretezve áll az egyik polcon – az jó lesz.
Jól van, kincsem, ne bőgjél ilyen hangosan, meglátod, hogy jó móka lesz még így is – törölgetem már vagy a tizedik papírzsepivel a gyerek könnyáztatta arcát. Akkor kezdett bőgni – és ennek már vagy fél órája -, amikor apa bejelentette neki, hogy idén bizony újítunk, és alternatív megoldásképp a nyárról megmaradt gyümölcsös raklapokból barkácsolja össze a karácsonyfát. Meg kell hagyni, hogy ügyes fickó, de azt is, hogy a háromszög-formájától eltekintve vajmi kevéssé hasonlít az igazi fára, a gyerek meg – hát kicsi még – nem igazán érti, hogy lesz ebből karácsonyfa. Azaz hogy nem hogy nem érti, kifejezetten ellene van. Amúgy megértem: nem az, amit megszokott, és most talán azon aggódik, hogy nem olyan lesz a karácsony, amit megszokott, pedig nagyon várja már. Nagyjából ezt tudom kihámozni abból, amit nagy nehezen elszipog két hatalmas, taknyos szippantás között.
Kezdek kifogyni a módszerekből, hogyan nyugtathatnám meg, de hirtelen kigyúl az isteni szikra a fejemben. Na kincsem, ha már ennyire nem tetszik ez a fa, akkor segítesz anyának mégis igazi karácsonyfát csinálni belőle? Úgy meglepődik, hogy egy pillanatra levegőt is elfelejt venni. Aztán szkeptikusan méreget. Jogosan, amúgy, egyszer-kétszer átvertem már a magasabb cél érdekében (hogy például nincs az almában vitamin, mert a vitaminoktól valamiért betegesen tart)(vagy amikor azt mondtam neki, hogy a buszon azért olyan hallgatag mindenki, mert igazából csendkirályt játszanak), tehát megértem a kétkedését, hogy mégis hogyan csinálunk majd ebből a szerinte ronda valamiből egy mégis nagyon szép karácsonyfát, de kellően kíváncsi, hogy belemenjen a játékba.
Akkor azzal fogjuk kezdeni, hogy lemegyünk szépen a kamrába, jó? Jó, vágja rá, mert imádja a kamrát, annyi mindent rejteget, És aztán a kamrából felhozzuk azokat a dobozokat, amiket eddig anya nem adott a kezedbe, jó? Jó, és már vigyorog, mert pontosan tudja, milyen sok doboz van még lent, amit még nem látott belülről. Én meg fogom az előkészített gömbkészletet, és vissza is rakom a helyére. Idén mással díszítünk.
A kamrában hatalmas kartondobozokban tartom a régi emlékeket, amiker a költözéskor nem pakoltam már ki. Kicsit lustaságból, kicsit nemtörődömségből, kicsit abból a megfontolásból, nehogy valami bajuk essen. Van bennük minden egy-két megtartott babaruhától kezdve fényképalbumokon át egy-két apróságig minden. Kész kincskeresés lesz az egész.
Fordulunk vagy hármat, amíg mindent felhordunk, aztán a nappali közepére borítva csemegézünk a kincsek között. Találunk anyagmaradékot, csillogó madzagvéget, diákat, fényképeket, kis műanyagfigurákat, naplókat, emlékkönyveket, érettségi bizonyítványt, véletlenül megtartott francia gyufásdobozt – a férjem párszor fapofával rám pillant, hogy ezt mégis mi a jó életért tettem el -, körzőkészletet, beszáradt körömlakkot, festéket, gyöngyöket, babacipőt, kisautót, porcelánfigurákat és több maréknyi, beazonosíthatatlan dolgot.
A gyerek magán kívül van az örömtől, turkál össze-vissza, és ami megtetszik neki, szépen kipakolja maga elé. Aztán egyszer csak megáll a keze a levegőben, mint akinek eszébe jut valami nagyon fontos dolog – Te anya, hogyan lesz ebből karácsonyfa? Hát szivecském, ehhez már a te ügyességed kell. Ugyanis ezek lesznek a díszek. Ezek? néz végig a nagy kupac, lim-lomnak tűnő holmin, de hát ezek nem is díszek. Akkor majd varázsolunk belőle díszeket, mondom, nézd csak – ezek mind anya emlékei. Te kiválasztasz egyet, apa szerel rá akasztót, közben anya meg elmeséli, mi a története, jó? A gyerek még hezitál, próbálja összerakni fejben, mi fog ebből kisülni, de csak belemegy.
Jó érzékkel nyúl a vagy 100 éves, csipkézett szélű fotókhoz, és egyesével végigkérdezi, ki kicsoda. Akiről tudom, megmondom, és próbálom előkotorni a múltból a legviccesebb történeteket, amik csak eszembe jutnak róluk. Ezt nagyon élvezi. Aztán az anyagmaradékok között válogat, kiszedi az összes csipkét. Mindegyikről elmesélem, melyik ruháról vágtuk le, hova került a többi része vagy ki hordja most. Aztán a műanyag figurákra tér rá, én pedig arról mesélek neki, milyen voltam gyereknek én. Persze el sem tudja képzelni, de akkor meg előveszem a saját gyerekkori fotóimat. Hosszasan nézi a képeket és engem is, hátha talál hasonlóságot. Majd’ kiugrik a bőréből, amikor a kupacban megtalálja az egyik játékot, ami a kezemben van az egyik fotón. Apa, ezt mindenképp! Ez anyáé volt – adja ki a parancsot, az apja meg lelkiismeretesen kötözgeti az aranyszínű madzagot a legkülönfélébb dolgokra.
Szép lassan tele van a múlttal az egész raklap-karácsonyfa, de a gyerek észre sem veszi, még mindig az emlékeim között válogat. Mondd csak, nem lesz már elég? Nem is tudom, néz végig a fán. A csúcsára azért kell még valami, jegyzi meg, és körülnéz a szobán. Megvan! mutat az első közös képünkre, ami bekeretezve áll az egyik polcon, az jó lesz, mi pedig mélységesen egyetértünk apával.
Amikor kész a fa, vigyorogva körbetáncolja, és fáradt elégedettséggel nyugtázza, hogy ahhoz képest, ahogy indult, milyen jó buli lett. Jövőre, néz az apjára, majd a te emlékeid lesznek rajta, jó? És apa beleegyezik.
