A sztori ott kezdődik, hogy Vető János megérkezett Los Angelesbe, ahova a Getty Museum hívta meg.

A repülőtéren kiderült, hogy a kofferje, amiben az összes zenefelszerelését és egyéb mágikus tárgyait szállította, az eltűnt, olyannyira, hogy a számítógépben sem találták a lost and found sokat látott dolgozói. Miközben az elveszett bőröndöt a Delta légitársaság repítette körbe a világ körül, János vett egy új ukulelét, és felhívta Sőth Sanyit, akivel már vagy húsz éve nem látták egymást, hogy van-e kedve átjönni Lukinhoz, akinek van egy kis stúdiója. Sőth Sanyi, aki már húsz éve nem basszusozott, gondolkodás nélkül igent mondott. Így történt, hogy a zenésztársak a legforróbb napok egyik kora éjszakáján Hollywoodban, az Enerva Stúdióban találkoztak. Lukin Gábor, aki első körben a zenei producer szerepét töltötte be, bekapcsolta a gépeket, a hangfalakat, a mikrofont és megtörtént a csoda. A fülledt lakás régi mozifilmek időtlen világában a rég nem látott barátok hangszereket ragadva egy éjszaka alatt elkészítették az “Icy Blue”-t. A pára is izzad, egy kialudt óceáni tájfun utolsó nyomai. A közös budapesti ifjúság pillanatai felelevenednek harminc év távlatából.

Az elsuhant tíz évek mit sem változtattak, mintha minden tegnap történt volna. Gondtalan gyökértelenség, egy virtuális szobazenekar születése egy mámoros nyári hét alatt. 

(Epilógus: a bőrönd végül megérkezett Hollywoodba, János viszont közben elutazott Koppenhágába. Most a bőrönd várja vissza Jánost Hollywoodba. Addig is a Hollywood (lost and found) suitcase sztori folytatódik, egyelőre mint interkontinentális szobazenekar Malmö, Santa Monica es Hollywood között.)

Forrás: rnr666.hu