Van egy-egy pillanat mindannyiunk életében, amikor oly fényesen, mint a villám a viharban, világossá válik előttünk, hogy hogyan lehet egyensúlyba hozni az életet.
Ki szokta megtartani az újévi fogadalmait?
Hát én sem. Mindig hirtelen felángolás, ami aztán hamar kifullad, nagyjából egy hónapon belül. Ami ellenben működni tud, némi tudatossággal (ami a 21. századi ember mindennapi kenyere kéne hogy legyen), az egy másik módszer: az évtervezés.
A világ egyik legjobb magyartanárja kilencedikben rögvest belecsapott a lecsóba, és Rilkénél nyittatta ki velünk a szöveggyűjteményt; annál a versnél, ami akkor teljesen érthetetlen, sőt, kamasz szívemnek egyenesen vérlázító volt, s amelynek utolsó félsora látszólag teljesen előzmény nélkül ugrik ki a szonettből: Változtasd meg élted! (Az Archaikus Apolló-torzóról van szó)
Nagyon sokat töprengtem ezen azóta is, és majdnem két évtizeddel később úgy látom, hogy mérhetetlen bölcsesség szól a költőből. Ha egyetlen tanácsot kellene hagyni az utókorra, akkor megtalálta, és be is keretezte egy olyan költeménybe, amely életet és jövőt adott neki: hogy tudniillik csak a változásban van élet. (A költemény persze paradox módon nem változik. Csak az olvasóban. Minden olvasóban. Minden egyes olvasáskor.)
A mindennapi szokások, megszokott változatlanságaink arra valók, hogy segítsenek a mókuskerékben, abban a munkában, amit a szorgos hangya-énünk diktál, s ami nélkül valahol ötszáz évvel lemaradva toporognánk. A tücsök-énünk viszont azt mondja – és bevallom, én a kelleténél gyakrabban hallgatok rá – carpe diem, maradj a pillanatban, és csak zenélj, élvezd! Ha azonban elolvassuk a történet Hajnóczy-féle változatát, megtudhatjuk, nála a tücsök a mégiscsak megcsinálta a szerencséjét. Mi hát az igazság? Vagy dolgozzunk, vagy élvezzük az életet? Vagy maradjunk mindig ugyanazok, vagy mindig változzunk? Vagy gazdagok legyünk eladott lélekkel, vagy szabadok, de csórók?
Aki még nem tette volna eddig, szép könnyedén felejtse el a vagy-vagyot. Szükségünk van a keretekre és az abból való kilépésre egyaránt. Nem vagy-vagy: is-is. Pogány is, keresztény is. Munka is, pihenés is, szórakozás is. Alkotás is, robotolás is, és szünet is. Van egy-egy pillanat mindannyiunk életében, amikor oly fényesen, mint a villám a viharban, világossá válik előttünk, hogy hogyan lehet egyensúlyba hozni az életet. Ezek a pillanatok általában sajnos gyorsan tovatűnnek, de a bennük megpillantott lehetséges jövőkép megadja a lendületet ahhoz, hogy hozzálássunk a nagy műnek: saját magunk megalkotni és újragondolni a saját életünket – a szokások, a megszokások és az árral úszás berögződött mintái helyett.
Az élet tagolása és a keretek, melyeket magunknak alkottunk kultúránként eltérő módon – és ünnepeknek hívunk – óriási lehetőségeket rejtenek magukban. És mindegy, hogy az most a születésnapunk, vagy szeptember elseje, vagy – jelen esetben – Szilveszter napja. A nagy külső-belső kényszer a fékeveszett vagy szolid bulira ugyanabból az igényből fakad, mint az vágy a megállásra (a trombitákat és pedárdákat azért ne feledjük, az átmenet idején felélénkülő gonosz szellemek ugyebár a csöndtől nem ijednek meg annyira... vagy mégis?).
Régen persze, egy hagyományosabb és zártabb társadalmi formában mások voltak a szokások. Akkor még jobban a köztudatban volt az átmeneti időszak szimbolikája: azért eszünk disznót, mert az béfelé túrja a szerencsét, ellentétben a szárnyassal, amelyik kifelé kaparja, és természetesen mert ekkor van a disznóvágás ideje. Analógiásan pedig, amit az új év kiemelkedő első napján eszünk, az az egész évre érvényes lesz: együnk hát babot, lencsét, kását, mert abból sok van, és mindannyian bőségre vágyunk (és aki mást mond, az tódít).
Régen nem volt minden jobb, de egy dolgot biztosan jobban tudtak: igazán megadni a módját valami változásnak, és belehelyezkedni az átmenetbe. Az átmeneti rítusok régen is, ma is megmutatják: lehetséges megadni az időt magunknak egy küszöb-helyzetben. És lehetséges ott egy kicsit megmaradni, még ha szokatlan vagy ijesztő is.
S nemcsak megmaradni, de hátranézni: mi volt az elmúlt évben, mi volt jó, mi volt meglepetés, mi volt rossz? Majd az előrenézés: mi lesz? Mit szeretnék? Mi reális? Hogy a vágyakból célok, a célokból tervek, s a tervekből megvalósulás legyen, időről időre érdemes egy ilyen szünetet tartani. Hogy az ember egy kicsit tudatosabban induljon neki az új esztendőnek, és egy kicsit jobban ura legyen a saját életének. Hogy egy kicsit kinézzünk a platóni barlangból, nagy levegőt vegyünk, és meglássuk, van élet az árnyakon túl.
Szilveszter és az új év kiváló alkalom arra, hogy felszereljük a visszapillantó tükröket az életünkre, valamint a reflektorokat, hogy meglássuk ebben a nagy sötétségben, hogy merre tartunk, és hogy az a mi utunk-e.
