A Mindenki tudja című filmben rá sem lehet ismerni a Nader és Simin - Egy elválás története rendezőjére, és ennek megvannak a pozitív és negatív hozadékai is.
Asghar Farhadi azon kevés közel-keleti alkotó között van, akiknek nemcsak sokat jelent nemzetközi közegben a nevük, de már bizonyíthattak is ezen a színtéren. Az író-rendező még a Nader és Simin - Egy elválás története című darabjáért nyert forgatókönyvírói Oscart, ami rögtön megnyitotta a kaput a francia koprodukcióban készült A múlthoz. És már előkészítés alatt állt a Spanyolországban játszódó Mindenki tudja is, amikor a rendező úgy döntött, hogy hazatér, és leforgatja Az ügyfél című alkotását, amellyel két éve, a kitiltási botrány közepette ismét Oscart nyert. Farhadi hírnevéhez azonban alaposan hozzátett az is, hogy munkái stílusukban és témáikban is meglehetősen konzekvens szemléletet képviselnek: egy-egy kisebb tragédiából kiinduló, majd nüanszaikon keresztül egyre súlyosabb dilemmákká bomló drámákat ágyaz be a még az európai szem számára is szokatlanul rideg filmnyelvébe. Ebből a szempontból a Mindenki tudja is ismerős lehet - de semmi másban nem.
Laura (Penélope Cruz) húga esküvőjére érkezik haza Spanyolországba Argentínából, azonban az öröm hamar tragédiába fordul, amikor elrabolják 16 éves lányát. Az emberrablók kikötik, hogy ne értesítsék a rendőrséget, így Laura egykori szerelme, Paco (Javier Bardem) áll a nyomozás élére, amely akaratlanul is évtizedek óta eltemetett ellentéteket és titkokat hoz felszínre.
A közös trauma mint katalizátor, a komótosan napvilágra kerülő titkok és az ennek hatására széttöredező kapcsolatok tehát ismerős alapfelállást jelentenek az Asghar Farhadi munkásságát jól ismerők számára. Azonban ha a rendező nem is hazudtolja meg önmagát, a Mindenki tudja már rögtön abban elüt korábbi műveitől, hogy több szereplővel, több helyszínnel, több szállal dolgozik, így egyben kevésbé száraz és dialógközpontú is. Ebben természetesen szerepe van annak is, hogy a spanyol kultúra sokkal nyíltabban kommunikálja az érzelmeket, mint az iráni, ez ugyanis a film atmoszféráján is abszolút rajta hagyja a nyomát. Ha nem tudnánk, nehéz lenne megmondani, hogy nem helyi alkotó ült a rendezői székben, a Mindenki tudja annyira hamisítatlanul latinos hangulatú, és annyira kevéssé érzékelni rajta Farhadi realista és visszafogott stílusát.
És ez rettentően hiányzik is belőle. Ugyanis Farhadi a Mindenki tudja forgatókönyvében sokszor csak olcsó szentimentalizmusra cseréli szikár és sokrétű drámáját: a mű minden egyes csattanója tulajdonképpen arra fut ki, hogy a múltbéli súlyos titkok hogyan piszkítják be a kezdeti idillt, lényegi tanulság híján. A film szólhatna a kisváros-nagycsalád nyomasztóan belterjes pletykahálózatáról, a titkok és hazugságok egyszerre óvó és lassan mérgező erejéről, a családi boldogságot lehetővé tévő súlyos kompromisszumokról, és bár ezek a motívumok egytől egyig kétségkívül meghatározzák a történetet, Farhadi egyiket sem domborítja ki eléggé ahhoz, hogy a közhelyeken túl is állítson valamit.
De dicséretére legyen mondva, hogy a Mindenki tudja annyit azért még képvisel a régi Farhadiból, hogy ezeket a közhelyeket meglepően ízlésesen tálalja: hatásvadászat helyett a karakterek lelkivilágát igyekszik minél alaposabban megformálni, így még az egészen szappanoperai húzások is hihető és átélhető drámává rázódnak össze. (Ebben persze nagy érdeme van a spanyol ajkú színészek krémjét felvonultató szereplőgárdának is.) A filmben ez a kettősség a legfurcsább: alig találni benne a rendező sajátos szemléletéből, és még a két legnagyobb csavart is könnyű lesz kitalálni, ugyanakkor a Mindenki tudja mégsem tűnik félresikerült munkának, mintha minden teljesen kompetensen és tudatosan alakulna így benne. Hogy azért járunk már szinte mi is egy lépéssel a szereplők előtt, mert „mindenki tudja” a titkaikat, és a kérdés így nem is az, hogy mi mikor kapunk választ a rejtélyekre, hanem hogy ők maguk mikor jönnek rá, hogy a titkaik már nem titkok többé - és mihez kezdenek mindezzel.
De ennek a vonulatnak is sokkal határozottabbnak, látványosabbnak kellene lennie ahhoz, hogy a Mindenki tudja valódi filmkülönlegességként csapódjon le, és ne csak egy kellemes, de feledhető krimi-dráma hibridként. Mindenesetre akár Farhadi rutinja, akár a szappanopera-toposzok és a díjnyertes drámarendezői eszköztár sajátos ütköztetése teszi, a film bő két órája meglepően és gyorsan kellemesen repül el. De azt az élményt semmiképp se várjuk, amit a Nader és Simintől vagy A múlttól kaptunk.
