Nic Sheff 18 éves korára minden drogot kipróbált, édesapja, David pedig kétségbeesetten próbálja megérteni és megállítani a gyilkos függőséget: ezt meséli el a Csodálatos fiú.
Súlyos téma, sok könny, igaz történet - a Csodálatos fiú tipikus Oscarra tenyésztett darabnak tűnik, még ha így január elején már látszik is, hogy sok babér már nem fog teremni számára az idei díjszezonban. És bár tény, hogy nem a legkiválóbb a jelenlegi mezőnyből, egy igazán különleges gyöngyszemmel van ez esetben dolgunk.
A történetről az édesapa (a vásznon őt Steve Carell játssza) és fia (Timothée Chalamet) is publikált egy-egy memoárt, a film ezeken alapul, elsősorban David szemszögéből mutatva meg a fiú drogfüggőségét. A Csodálatos fiú talán éppen ezért sem próbálja meg lepipálni a droghasználat sokkoló árnyoldalait felvonultató alkotásokat, a film - eredeti címénél (Beautiful Boy) maradva - mindvégig "gyönyörű". Nem látunk elfertőződött tűnyomokat, fogalmunk sincs, Nic milyen drogos nyomortanyákon tengeti napjait, amikor éppen nincs otthon, és még a leglecsúszottabb állapotában sem nehéz meglátni a fiúban a tinilányok kedvencévé vált Timothée Chalamet-t. (De a többi meth-függő elmaszkírozásába sem öltek sok energiát az alkotók.) Ez nem jelenti azt, hogy a Csodálatos fiú hollywoodiasan szépítgetné, elhazudná a dolgokat, pusztán a kézenfekvő sokkhatás hajszolása helyett tudatosan inkább a függőséggel kapcsolatos lélektani teherre fókuszál: hogyan vált át Nic normalitása látszólag minden előzmény nélkül felfoghatatlan vágyakozásba, milyen terhet ró ez a családtagokra, és hogyan próbálnak (vagy nem próbálnak) együttesen megküzdeni ezzel az állapottal.
A Csodálatos fiú igyekszik átfogó képet nyújtani, amelyben látjuk Nic egész életének meghatározó vagy csak jellemző pillanatait, megismerhetjük különböző szeretteinek lelkivilágát. És ez egyáltalán nem iskolásan történik, hanem a rendező Felix Van Groeningen éppen, hogy bravúrosan mossa össze az idősíkokat, helyszíneket, jeleneteket: sok szöveg és dialóg teljesen más képsorok alá kerül, amelyek azonban éppen így nyernek többletértelmet, vagy éppen a kronológiára fittyet hányó vágások teremtenek különleges zaklatottságot. A változatos és esetenként igen merész zenehasználat teszi teljessé az élményt - valamilyen formában a film összes életképe mély hatással lesz ránk.
Hozzá kell tenni, az időrendiség feloldása annyira jól sikerült, hogy tulajdonképpen a Csodálatos fiú történetének nincs is eleje és vége, csak benyomások és élethelyzetek vannak, egyértelmű cél és konklúzió nélkül. Természetesen ennél életszagúbb megközelítést nehéz lenne elképzelni, és az alkotás sokszor tényleg olyan érzékletesen költői is, mint az egyik jelenetben és a stáblista alatt is elhangzó Bukowski-vers - de ez egy narratív játékfilm keretében meglehetősen értelmetlen. Ahogyan egy verseskötet sem lesz regény csak azért, mert kétszáz oldalra rúg és ugyanannak az alkotónak az életéből táplálkozik, a Csodálatos fiú sem alakul prózává, hanem lírai szemelvények összessége marad, amelyek a droghasználat különböző fázisait, okait, hatását, érintettjeit veszik végig.
Ez nem feltétlenül okoz problémát, amennyiben a megfelelő elvárásokkal és szemlélettel közelítünk a produkcióhoz, de egy kétségtelenül rossz döntést mégis szül a rendezői koncepció. Az egyértelműen a főszerepet betöltő David mellett ugyanis sokszor feltűnik Nic nézőpontja is, de ahhoz túl rapszodikusan és elnagyoltan, hogy igazán megérthessük az ő addikciójának mibenlétét. A Csodálatos fiú pont akkor különleges és hatásos, amikor a fiút csak apja szemén keresztül látjuk, és az ő szűk és torzított, hol rémisztő, hol mindent megszépítő perspektívájából szembesülünk a szerhasználattal: milyen az, amikor egy szülőnek már akkor is gyanakodnia kell, amikor (felnőtt) gyereke egy órával később ér haza; amikor kap egy telefont, hogy a fia az ország másik végén kórházba került; és amikor megszállottan próbálja megérteni, hogy hogyan keríthet valakit fogságba a drog, de közben mégis csodálatosnak és gyönyörűnek látja őt. Az ezt kiegészítő közjátékoknak Nic életéből nem jut elég tér ahhoz, hogy méltó ellenpárrá váljanak, de ahhoz igen, hogy megtörjék az előbb taglalt élményt.
Fordítva szoktuk elsütni ezt a paradoxont, de a Csodálatos fiú esetében éppen az a helyzet, hogy inkább jó, mint érdekes film. Nem fogunk újat megtudni az addikcióról, nem fogunk új megközelítést találni hozzá (mindkettő a perspektívák következetlen alkalmazásának köszönhető), de sok helyütt így is jelenetről jelenetre letaglóz az alkotás. Kiválóbb, tartalmasabb, koherensebb műveket biztosan fogunk találni az idei felhozatalban, de csodálatosabbat és gyönyörűbbet keveset.
