Sylvain Cambreling és Szűcs Máté brácsaművész a Nemzeti Filharmonikusokkal lép fel január 24-én a Müpában, 25-én pedig a Pesti Vigadóban.

A magyar közönség által is jól ismert, világhírű karmester, Sylvain Cambreling vezényli a Nemzeti Filharmonikus Zenekart január 24-én a Müpában, majd 25-én a Pesti Vigadóban, az 1775 és 1834 közötti hatvan évben keletkezett, de szinte külön világokat képviselő remekműveket. 

Cambreling az elmúlt évtizedekben neves európai és japán zenekarok, illetve operaházak zeneigazgatójaként tevékenykedett, a 2018/19-es évadtól pedig a Hamburgi Szimfonikusokat vezeti. A műsor első száma Mozart színes, változatosan hangszerelt, D-dúr alaphangnemű nyitányzenéje a régi olasz operamegnyitó háromtételes, gyors–lassú–gyors tempóelrendezésű szerkezetét követi. Leghosszabb és legsúlyosabb a szonátaformájú első tétel, melyet háromrészes, szerenádhangú Andante, végül energikus-csattanós rondófinálé követ. Ezután az oroszlánkörmeit próbálgató, de masszív zenekari tömbjeiről és vaskos humoráról már jól felismerhető ifjú Beethoven hangját hallhatjuk az I. szimfóniában. A francia dirigens végül hazája egyik legjelentősebb 19. századi szerzőjének művét, Berlioz irodalmat és zenét határtalan fantáziával összekapcsoló, vérbeli romantikus szimfóniáját vezényli. A Paganini ösztönzésére született burkolt brácsaversenyben Szűcs Máté brácsaművész közreműködik. ,„Kivételes hangkultúrájával, hangszerének kiváló uralásával, illetve intelligenciával és a játék örömével veti magát bele a zenekari hangzásba, melynek szintjét kiemelkedő művészi és technikai képességeivel ötvözi.“ – Knut Weber, a Berliner Filharmonikusok zenekari elöljárója.

MOZART: Lucio Silla – nyitány, K. 135

A tizenéves Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) harmadik, egyben utolsó itáliai útja 1772 ősze és a következő év tavasza között zajlott. A cél Milánó volt, ahol a korábbi színpadi mű, az Ascanio in Alba sikere nyomán 1772. december 26-án mutatták be új művét, a Lucio Silla címet viselő, háromfelvonásos opera seriát (összesen huszonhat előadást ért meg). Drámai cselekménye az antik Rómába, a város teljhatalmú zsarnokaként uralkodó
címszereplő korába visz. A szerelmi szálakkal feldúsított történet fiktív, végkifejlete pedig magasztos: ahogy majd Szelim pasa is a Szöktetés a szerájból cselekményében, Lucio Silla ugyanúgy kegyelmet gyakorló, nemes lelkű uralkodónak bizonyul. 

BEETHOVEN: I. szimfónia (C-dúr), op. 21

Üstökösszerű zeneszerzői pályakezdéséhez képest Beethoven csak meglepően későn, majd’ harminc esztendősen írta meg első szimfóniáját. E tény hátterében egyfelől a „külső inspiráció” (prózaibban: egy megrendelés) hiányát sejthetjük, de emellett alighanem bizonyos belső gátlás is szerepet játszhatott: az egyre elismertebb, de egyelőre mégis csupán feltörekvő zeneszerző mintha tudatosan maradt volna távol azoktól a legmagasabb esztétikai rangú hangszeres műfajoktól, amelyekben a nagy mintaképek, Haydn és Mozart legnagyobb remekműveivel kellett volna versenyre kelnie. (Első vonósnégyes-sorozatát, az op.18-at is csupán a szimfóniával párhuzamosan

fejezte be.) E bizonyítási vágynak megfelelően az I. szimfónia, Beethoven későbbi jelentős újításaihoz mérve, még az elődök zenei világában mozog (mintegy dokumentálva, hogy „már ezt is tudom”) – egyes elemeiben azonban
természetesen felcsillannak az ifjú titán valódi, saját „oroszlánkörmei” is.

BERLIOZ: Harold Itáliában, op. 16

A Fantasztikus szimfónia 1833-as előadásán jelen volt az „ördögi” hegedűs, Paganini is, aki a koncert után megvárta Berliozt (1803–1869). „Egy hosszú hajzatú, szúrós szemű, különös és viharvert arcú ember, a lángész megszállottja, kolosszus az óriások között, akit eddig sohasem láttam, és aki első látásra mélységesen felkavart, egymagában megvárt a teremben, megállított útközben, hogy megszorítsa kezemet, izzó dicséretekkel halmozott el, amelyek lángra gyújtották szívemet és agyamat” – írta visszaemlékezéseiben Berlioz erről az első találkozásról. Paganini nem sokkal később párizsi lakásán is meglátogatta a zeneszerzőt, és egy brácsaszólós művet rendelt nála. A Harold Itáliában, ezt a különös, a versenyművet a szimfóniával, illetve a programdarabbal ötvöző kompozíciót ez a külső ösztönzés segítette a világra. A darab hőse, akárcsak a Fantasztikus szimfóniában, könnyen azonosítható magával Berliozzal, aki ezúttal egy byroni figura, Childe Harold alakját ölti magára. A szimfónia élményvilága elsősorban nem is Byron költeményére, hanem Berlioz saját itáliai utazásaira vezethető vissza. A szimfónia címe Harold Itáliában; a komponista szándéka félreismerhetetlenül az, hogy visszaadja benyomásait, amelyeket ennek az országnak gyönyörű természete, lakóinak zabolátlan, érzékien izzó és szeretetre méltó egyénisége vált ki olyan fájdalmaktól sorvadó lélekből, mint amilyen Harold a szimfónia monódiájában. Látjuk a vándort az égő fájdalmat körülvevő csodás környezetben, olyan soha nem csillapodó nyugtalansággal, a szellem olyan csalódásával, azzal a boldogtalan hangulattal telítve, amelynek típusa az irodalomban Byronhoz fűződik. Berlioz Haroldja a sötét barlangban, itáliai rablókkal körülvéve inkább kiüríti a méregpoharat, és utolsó sóhajával utolsó átkot szór az általa megvetett emberiségre.”