A Bolti tolvajok megkapóan mutatja be egy többszörös értelemben is törvényen kívüli család történetén keresztül, hogy a szeretet és a törődés néha többet ér, mint bármilyen vérségi kapcsolat.
A Sibata-családban látszólag semmi különös nincs: egy nagymama, két szülő, egy lány és egy fiú alkotja. Azonban a családtagok között valójában semmi rokoni kapcsolat nincs, a szükség és nincstelenség hajtotta őket egy fedél alá, ahol egy talpalatnyi helyen osztozva élnek napról napra - ennek pedig meghatározó része, hogy munkájuk mellett a közeli boltból lopnak rendszeresen. De mindezt nem alávalóságból, hanem azért teszik, hogy ne kelljen visszatérniük azokba az életekbe, amelyekből menekülnek, és amelyekben nem kapták meg azt a gondoskodást, amit itt, önként választott családjukban meg tudnak adni egymásnak.
Kelet-Európában, a „megoldjuk okosba” és a mutyizás őshazájában nehéz teljesen átérezni, a távol-keleti felfogás mekkora hangsúlyt helyez a család, a társadalom vagy bárminemű autoritás tiszteletére. Így azt is, hogy a magyar szemmel esetenként akár még kurucos csínynek is tűnő bolti tolvajlás mekkora szégyen például egy japán ember számára, a vérségi kötelékek elhanyagolásáról nem is beszélve. Kore'eda Hirokazu rendező éppen ezt a megközelítést provokálja: tézise az, hogy kultúrája akkora hangsúlyt fektet a különböző hierarchiákba betagozódásra, hogy közben elveszti szem elől az igazán fontos értékeket, mint például a szeretetet és az emberi kapcsolatokat. A Bolti tolvajok szereplőit mind cserben hagyta valamilyen formában az állam vagy vér szerinti rokonaik, azonban új, fogadott családjukban boldogságra és otthonra lelnek.
A rendező már nem először kacérkodik ezzel a témával, amely saját bevallása szerint a fukusimai katasztrófa során, a szolidaritás hiánya láttán merült fel benne. Öt évvel ezelőtt, A fiam családja című filmjében két születésekor összecserélt kisfiú kapcsán helyezte szembe a vér szerinti és a választott családot, illetve az elfogadó és az anyagi jólétet biztosító közeget. Konklúziójával akkor is és most is egyértelműen az előbbi mellett teszi le a voksát, azonban megfogalmazása ezúttal lényegesen hatásosabb. Lehet, hogy a Bolti tolvajok összes jelenete csak azt a kontrasztot kommunikálja, hogy mennyivel jobban működik ez a társadalmon kívüli barkács-család, mint a legtöbb valódi vérségi kötelék, azonban a film minden egyes mozzanata egy új aspektusát mutatja be a szereplők sajátos helyzetének, ezzel pedig folyamatosan újabb izgalmas részletekre lelhetünk benne. Állandóan más figura van középpontban, és az is változik, hogy éppen múltjuk, jelenük vagy a jövővel kapcsolatos kétségeik kerülnek fókuszba. És olyan érzésünk van, hogy ezt akár órákig el tudnánk nézni. A szereplők egytől egyig imádnivalóak, az pedig még inkább, ahogyan egymással perlekednek olyan témákban, hogy ki mit felejtett el megint ellopni a boltból és hogy hány éves kortól lehet a család legkisebb tagját bevezetni a bolti szarkaság rejtelmeibe.
A lehető legnagyobb természetességgel válunk mindennapjaik részévé, és hosszú ideig nehéz is eldönteni, hogy tulajdonképpen csak ezt az idilli helyzetet fogja-e ecsetelni végig a film, vagy előbb-utóbb kibújik valami a háttérben leheletfinoman érzékelhető tragédia előszeléből. Hiszen érezzük, hogy ez a fajta törvényen kívüli, kegyelmi állapot hosszú távon fenntarthatatlan, és vagy az állami bürokrácia, vagy a történetmesélői szándék végül elő fogja idézni a család feloszlását. Ebből áll elő az a furcsa élmény, hogy az utolsó fél órában kijelölhető 5-6 pont is, amelyekkel teljes más végkicsengésű, de egyaránt értelmes és kerek alkotásokká lenne szabható a Bolti tolvajok. (Ez nem jelenti tehát azt, hogy túlnyújtott, redundáns volna a befejezés, pusztán azt, hogy az élmény és a mondanivaló szempontjából nem is feltétlenül releváns, hogy a forgatókönyv hogyan varrná el az egyes szereplők sorsát.)
Az alkotásban tehát a látszat ellenére nagyon is létezik építkezés: szép fokozatosan derül ki a karakterek háttere, hogyan csiszolódnak valódi családdá, és hogy milyen ügyeskedéssel szerzik be a napi betevőt és játsszák ki a törvényt. De Kore'eda az idő előrehaladtával egyre inkább rávilágít a családtagok önellentmondásaira, félelmeire és fájdalmas kompromisszumaira, cseppet sem kívánja tehát azt a látszatot kelteni, hogy az általa ábrázolt idillnek nincs meg a maga ára és árnyoldala. Ez pedig kiválóan ágyaz meg a korábbi tanulságoknak már lényegesen nagyobb súlyt kölcsönző finálénak.
Bár tartom, hogy a hazai közönség számára valószínűleg nehéz lesz értékelni azt a jelentőséget, amivel ez a mű például a japán emberek számára bírhat, a Bolti tolvajok jórészt egyetemes történet, amelynek társadalmi kontextustól függetlenül is vannak tanulságai azzal kapcsolatban, hogy mit jelent számunkra (és államaink számára) a család. És akármi is legyen erről a véleményünk, az biztos, hogy a vásznon látott család sokat fog jelenteni nekünk a kétórás játékidő végére.
