Pékek alszanak a pad alatt, az őrbottyáni halastó mellett varrónők varrják az éjszaka páncélingjét, a gyümölcsleves pedig szubjektív.
Ehhez hasonló és még ezeknél is merészebb szürreális és nonszensz hasonlatok és élethelyzetek váltakoznak a Petri György-díjas Fekete Ádám első, Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában című verseskötetében.
Fekete Ádám játszott filmben (Tiszta szívvel), írt színdarabot (Csoportkép oroszlán nélkül, A Jeditanács összeül), és dramaturgként is bizonyított, nem kevés sikerrel. Most költőként mutatja meg magát, és az eddigiek ismeretében megint nem maradunk élmény nélkül.
A szabályok szerint létező és önmagát egy rendhez igazító világ működése ismeretében nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ezek a szabályok és ez a fajta, a valósággal egyenértékű rend nem éppen az ellenkezőjének az ékes bizonyítéka: és Fekete Ádám dinamikus káosszal meg szürreálmítoszokkal alátámasztott világa nem az eredeti szabályrendszer és elvek együttesének alkalmas megfelelője volna. Mert mégiscsak hol másutt, mint a költészetben van az egyedüli valóság, az egyedüli logika, a mindenkinek tetsző rend és tiszta szabály. „manapság katakombákban élnek a medúzák/a tengeri csillag pedig parizerért könyörög egy padon/manapság már nincs ez a szó: kert/s ha kérded miért, a felelet: azért mert/ÉS NEM FOLYTATJA/ember ez nem egy mondat.”
Fekete Ádám nem fél hozzányúlni a költészet nemes eszméjéhez, a védtelen nyelvet egy jól irányzott mozdulattal az ujjai közé csavarja, jó értelemben véve bonyolódik bele. Egy-egy hasonlata után meghökkentve horkanunk fel: ez meg micsoda, hogy merte ezt leírni? majd rezignáltan vesszük tudomásul: de hiszen költő, hogyan másképp merhette volna? Fekete Ádám a színház világából érkezett meg a költészetbe, hozott anyaga a versek dramaturgiai felépítettségén nyomot hagy, pecsétel, pepecsel. „nézd a lampion holtsápadt bolygója/nem bolyg ma már csak vesztegel/és én azértsem gyújtok máma villanyt/még mintha dzsúdózókedvem is/korszakokra alábbhagyott volna.” S a meghökkentően szép és emlékezetes hasonlatokért sem kell a szomszédba mennie. „palacsinták/úgy ölelkeznek a tányéromon/mint két ráncos embrió/mint két szerelmes halott”. „olyan ez a csönd közöttünk/akár egy őzgida”.
A verseskötet egészében véve nem szabadul a humor és irónia önként vállalt vesztegzárából, még a lét legradikálisabb kérdéseivel foglalkozó problémafelvetés is jó nagy adag bizarr humort könyvelhet el, Fekete Ádám mindenből képes viccet csinálni, és miért tenne másképp, egyben súlyos társadalomkritikai megfontolások is mozgatják ezeket a szövegeket. „egy klórszagú kisgyerek/a büfé ablakából nézi/hogy önti el pestbudát a láva/és a holnapi dolgozatra gondol/ami akkor ezek szerint/elmarad”.
Fekete Ádám versei nem hagynak nyugton, nem hagynak unalomban.
Ayhan Gökhan-Izsó Zita
