Az Arc című lengyel alkotás érzékletes portré arról a közegről, amelyben ma, Magyarországon mi is élünk.
Jacek (Mateusz Kosciukiewicz) egy vidéki lengyel falu fekete báránya - még családja is furcsa szemmel néz a hosszú hajú, metálzenét hallgató fiúra. Jacek azonban alapvetően nem érzi magát kirekesztettnek: az egy fedél alatt élő família tagjai közül legalább nővére szeretettel és megértéssel fordul hozzá, boldog kapcsolatban él a település egyetlen boltjában dolgozó Dagmarával (Malgorzata Gorol) és megbecsült munkája van a falu határában felhúzandó hatalmas Krisztus-szobor építkezésén. Egészen addig, amíg a munkálatok során szörnyű balesetet nem szenved, arcátültetése hatására pedig egész addigi élete összeomlik.
Malgorzata Szumowska korábbi filmjeire (Az Ő nevében, Test) jellemző volt, hogy igencsak éleslátóan és provokatívan vették célba a lengyel társadalmat feszítő problémákat, és ez az Arcra is abszolút igaz, noha a mű alapvetésében ez most kevéssé látványos. Itt ugyanis nem egy konkrét jelenség áll a történet középpontjában, hanem az az összetett miliő, amelyet itthon, Magyarországon is egyszerre érzünk otthonosnak és elviselhetetlennek – és csak egy hajszál választja el, hogy melyiknek a kettő közül. Az Arc életképei pokolian érzékletesek, Szumowska hibátlanul ragadja meg és ragadja ki a kelet-európai vidék kilátástalansága, a mindent átitató vallásosság, az összeomlás szélén táncoló családi dinamika jellemző pillanatait.
Az Arc azonban az időről időre felmerülő abszurd komikuma ellenére sem feltétlenül kinevetni akarja ezeket a jelenségeket, hanem éppen azt érzékeltetni, hogy a boldogság mennyire könnyedén elérhető, de illékony is egy ilyen közegben. Szumowska humora bár sokhelyütt valóban maróan gúnyos, ezt sosem elidegenedve, fölényeskedve alkalmazza, hanem arra is figyelmet fordít, hogy mi az a szépség, báj ebben a helyzetben, ami Jaceket magához láncolja. A főhős identitásválsága éppen attól érdekes, hogy ez a környezet számára eredetileg tulajdonképpen idilli, az új arc hatására azonban pillanatok alatt jóformán minden összeomlik körülötte.
A film ambíciói tehát meglehetősen szerteágazók, és az Arc narratíváját elsősorban pont az érheti kritikaként, hogy túlságosan szétszórt és töredezett. Szumowska rengeteg témát ahogy felvet, azzal a lendülettel el is ereszt. Az Arc éppen annyit domborít ki Jacek környezetének sorsdrámáiból, a lengyel (de inkább általánosan kelet-európai) nemzetkarakterisztikákból, a vidéki közegből, amennyi a főszereplő történetébe magától beszüremlik (rokonai például még nevet sem kaptak az alkotóktól), pedig nagyon kevés erőfeszítéssel többet is megfogalmazhatna. Ugyanakkor lehet úgy is tekinteni erre, hogy éppen azért ilyen sokrétű az alkotás, mert nem konformizálódik egy adott történetszál mentén, részletgazdag jeleneteiből ezernyi különböző tanulság is kiolvasható.
És tulajdonképpen ettől is igazán életszerűek a sokszor abszurdnak tűnő események - márpedig valószínűleg éppen ez lehetett a fő cél. Szumowska és a társforgatókönyvíró-operatőr Michal Englert még a produkció képi világát is szándékosan úgy alakították ki, hogy az az emberi látást imitálja, és bár ez így leírva furcsán hangzik (hiszen a látásunkon keresztül fogadjuk be a filmet, így feleslegesnek tűnik még külön imitálni is azt), alapvetően pofátlanul egyszerű eszköznek bizonyul a néző figyelmének irányítására. Még a statikusabb képek vagy a nagytotálok fókusza is egyértelmű, ettől pedig úgy valósul meg a rendezői vízió, hogy azt teljesen természetesnek, és cseppet sem irányítottnak érezzük.
Az Arc tehát ugyan adós marad egy-két ígéretének beváltásával, de szokatlan megközelítése többnyire megnyerőnek bizonyul. Humora szellemesen kritikus, drámája hatásos, képei helyenként felettébb költőiek, atmoszférája pedig magyarként teljes mértékben átérezhető. Ugyan még csak januárt írunk, de ez a produkció már helyet követel magának az év legjobb filmkülönlegességei között.
