Libanon idei Oscar-nevezettje, a Kafarnaum - A remény útja félelmetes látlelet Bejrút szegénynegyedeinek legmélyéről.
Egy bejrúti bíróságon furcsa ügy tárgyalása kezdődik meg: a 12 éves Zain (Zain Al Rafeea) saját szüleit fogta perbe, amiért világra hozták. A fiú jelenleg a fiatalkorúak börtönében ül, és azt kívánja, bárcsak meg sem született volna - ezt pedig jogi úton szeretné érvényesíteni. Visszaemlékezéseiből pedig kirajzolódik, a törvényen kívüli nincstelenségben tengődő család (ahol a gyermekek még anyakönyvezve sincsenek) hogyan került arra a kényszerpályára, amely Zain életét már a serdülőkor előtt kisiklatta.
Nadine Labaki filmje a kissé cinikusan „nyomorpornónak” nevezett műfaj képviselőjeként hatalmas lendülettel veti magát egy második világbeli ország harmadik világbeli állapotokat mutató szegénynegyedei mélyére. A rendezőnő zaklatott életképei már-már dokumentarista igényességgel jelenítik meg a közeg mindennapjait - nem véletlenül, hiszen bár a mű fikció, Labaki bevallása szerint szigorúan valós élethelyzeteken alapul. Éppen ezért akad is bőven ihlete, amikor szeméthalmok között játszó szurtos kisgyerekeket, a telepek fura figuráit kell ábrázolnia, és egy percig sem szépeleg. A cím hazai kiegészítése ("A remény útja") bizonyára a szokásos alcím-randomgenerátorral készült, ugyanis a Kafarnaumban sem reményt, sem utat nem találunk, csak körkörös toporgást a nyomor újra és újra visszahúzó mocsarában. Ez alaposan próbára is teheti a türelmünket, a játékidő második felében ugyanis már kissé fárasztó az az ismétlődő szerkesztés, ahogyan Zain élete végre pozitív irányt vesz, csak hogy nemsokára újabb pofont kapjon a sorstól. Nem segít ezen az sem, hogy a végül mindössze néhány jelenetre szorítkozó tárgyalótermi körítés lényegében elárulja az események végkimenetelét, így a fináléhoz közeledve egyre türelmetlenebbül várjuk az előrevetített bűneset bekövetkeztét.
Ugyanakkor abszolút célszerű ez a néző és téma felé egyaránt irányuló könyörtelenség. A legtöbb hasonló alkotás azzal próbálja a közönség szívébe lopni magát, hogy a gyermeki naivitást állítja kontrasztba a világ kegyetlenségével (ld. pl. Barátunk, Superman; Szeméttelep), a Kafarnaumban azonban nem, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, de Nadine Labaki egyenesen a másik véglet irányába tolja el az összképet. Zainban ugyan néha felhorgad a gyermeki álmodozás, de a fiú felnőtteket megszégyenítő talpraesettséggel és racionalitással néz szembe az élettel. Pontosan tudja, hogy húga véres lepedőjéből hamarosan borzasztó gyerekházasság lehet, és sosem fogy ki az ötletekből a napi betevő megszerzésére. És persze távolról sem szent: ha nem marad más választása, akkor lopni vagy csalni is hajlandó élete jobbá tételéért. A főszerepet játszó, egyébként szír menekült Zain Al Rafeea pedig tökéletes választásnak bizonyult erre a feladatra, feltehetőleg élettapasztalatai okán is. Koravén karizmájának egyszerre képezi részét a gyermeki impulzivitás és a felnőtt céltudatosság, az ifjú színész pedig karaktere mindkét állapotában tündököl.
Ettől pedig az élmény, ha lehet, még sokkolóbb is, hiszen a film egy ártatlan, tehetetlen gyermek vergődésének triviális ábrázolása helyett azt mutatja be, hogy a fojtogató nincstelenségből még például egy házidrog-terjesztésre is vetemedő mini-felnőtt sem tudja kiverekedni magát. Éppen a feleslegesnek tűnő tárgyalótermi keret teljesíti be a Kafarnaumnak ezt a mondanivalóját: hogy a legjobb igyekezet ellenére sincs kitörés ebből a létállapotból, sőt az folyamatosan újratermeli magát. Zain bár szüleit akarja felelősségre vonni, ők is ugyanonnan indultak, és azt az életmintát kapták ők is, hogy gyártsák futószalagon az utódokat, akikből aztán vagy börtöntöltelék, vagy gyerekfeleség lesz - már ha egyáltalán megérik a felnőttkort. Bár a végkicsengés távolról sem tragikus, nem is kell, hogy szándékosan az legyen, hiszen ha jobban belegondolunk, a látottak alapján alapvetően semmi biztosítékunk nincs arra, hogy Zain (és testvérei) nem ismétlik meg szüleik hibáit.
A Kafarnaum szigorúan véve ezért nem is sorolható a nyomorpornók közé, hiszen Labaki a nyomor fizikai aspektusai helyett a lélektaniakra fókuszál. Nem keresi az alkalmat arra, hogy kamerájával kéjesen elidőzzön a szereplőket körülvevő szörnyűséges állapotokon, ezek sokszor a kép sarkába, vagy egyenesen a képen kívülre szorulnak - ahogyan az éppen a legtermészetesebben adódik. Vegyük például az etióp bevándorló lány, Rahil mellékszálát, ahol csak belegondolni tudunk abba, hogy ha a talpalatnyi bádogkunyhóban élő nő cselédnek jött el hazájából Libanonba, milyen lehet az élet, amit hátrahagyott? És bár Zainból kiirthatatlan a törekvés egy jobb élet felé, mi lesz a sorsa féltucat húgának, akik éhezve, egy vezetékes víz nélküli putriban, valódi perspektíva híján lesznek kénytelenek felnőni?
A Kafarnaum tehát érezhetően nem azért jött létre, hogy a patinás filmfesztiválok szmokingos, teli gyomrú nézői szánakozását elnyerje. Nem bociszermű poszter-gyerekekkel követel empátiát, hanem arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a nyomor sokszor nem balszerencse, hanem generációkon átívelő és újratermelődő állapot, amely még a legrátermettebbeket sem engedi fogságából.
