Az Éjjeli féreg alkotója ezúttal a Netflixen próbálta kamatoztatni tehetségét, ám a Velvet Buzzsaw-t még a kiváló színészgárda sem tudja felemelni a középszerűség talajáról.
Dan Gilroy előző mozgóképe, A jogdoktor nem kavarta fel annyira a filmvilág állóvízét, mint az alkotó első íróként és rendezőként egyaránt jegyzett műve, a 2014-es Éjjeli féreg. Gilroy következő saját sztoriját a Netflixre szállította. A Velvet Buzzsaw február 1-jén tárult a legnépszerűbb streamingszolgáltató előfizetői elé, a főbb szerepekben azzal a Jake Gyllenhaallal és Rene Russóval, akik az Éjjeli féreg sikerében is kulcsszerepet játszottak. Ezúttal is kifogástalanul alakítanak, ráadásul még a mellékszerepeikben remekül helytálló Toni Collette és John Malkovich is támogatják őket, ám a produkció összképe sajnos mégsem tudja felépíteni azt a katarzist, amelyre Gilroy a sejtelmes és sajátos atmoszféra alapján érezhetően vágyott.
A kortárs művészet kontextusában játszódó Velvet Buzzsaw egy szintén remek direktor, Nicolas Winding Refn kevésbé elismert alkotására, a Neon démonra emlékeztet, amely egy hasonlóan elvont világot mutatott be, hiszen a modellkarrier útvesztőjében játszódik. Dan Gilroy, kollégájához hasonlóan, a horror és a thriller műfajok filmnyelvi jegyeit alkalmazza. Ezáltal kézzelfoghatóbbá teszi azt a szorongásra és frusztráltságra emlékeztető, kellemetlen érzést, amely a mainstreamhez szokott fogyasztót elfoghatja akkor, amikor a képzőművészet gyakran nehezen értelmezhető képviselőivel találkozik. Míg a Neon démon kannibalizmussal és nekrofíliával igyekezett egyedivé válni, addig a Velvet Buzzsaw cselekménye egy halott férfi lakásából előkerülő, nyomasztó hangulatot árasztó festménycsoport köré szerveződik. Az ördögi kisugárzással bíró művek alaposan felkavarják az elismert kritikus, Morf Vandewalt (Gyllenhaal) és a rideg galériatulajdonos, Rhodora Haze (Rene Russo) életét. Megmagyarázhatatlan gyilkosságok sorozata veszi kezdetét, és hamarosan egyértelművé válik, hogy az áldozatok mindegyike - ilyen vagy olyan módon - keresztezte a titokzatos műalkotások útját.
Dan Gilroy új rendezése nem csak emlékeztet, hanem néha már kétségbeejtően hasonlít Refn Neon démonjára. Pozitívumaiban és negatívumaiban egyaránt. A Velvet Buzzsaw az említett mozgóképre is jellemző, különleges, baljós hangulati világot épít, és szimbólumok egész tömkelegével dolgozik. Ám a kutya szintén ugyanott van elásva: a számos jelkép, képzőművészeti áthallás és kétértelmű párbeszéd mögött nehezen fedezhető fel a valódi mondanivaló, így annak puszta létezése is megkérdőjeleződik. Refn után Gilroy is megcsinálta a saját házidrámáját, amelynek lényegét és jelentőségét valószínűleg csak ő maga tudja teljes egészében értelmezni. A Rene Russo nyakára tetovált körfűrész konnotációja ugyanúgy takarásban marad, ahogy John Malkovich eltékozolt karakterének homályos gondolatai sem tisztulnak le, mielőtt ránk köszönne a stáblista.
Mindezek után a mezei nézőnek egy félig átadott üzenetekkel és üresjáratokkal teletűzdelt, misztikus horror marad, ezzel kell beérnie. És habár Gilroy az öntudatra ébredő művészet által elkövetett brutális gyilkosságokat hatásosan, kreatív naturalizmussal tálalja, az eredetiség hiányzik a receptből. Rá kell jönnünk, hogy végső soron ez is csak egy tucat-rémfilm, amelyben életre kelnek és áldozatokat szednek olyan tárgyak, amelyeknek a józan ész határain belül nem lenne szabad így tenniük. Láttuk már ezt a koncepciót játékbabákkal (Gyerekjáték, Annabelle) tükrökkel (Into the Mirror) és liftekkel (Gyilkos felvonó) is. A különbség ezúttal annyi, hogy Dan Gilroy a sablonos gyilokfilm egyszerűségét jó adag kétes, megfoghatatlan mögöttes tartalommal próbálja leplezni.
Mondazonáltal remélem, hogy nem csupán parasztvakításról van szó, és idővel a rendező vagy egy szemfüles filmesztéta feltárja a Velvet Buzzsaw valódi mondanivalóját. Mert jelen állás szerint ez az alkotás a minőségi szórakozásra vágyó filmrajongót abba a tanácstalanságba kényszeríti, amely a multiplex mozikba járó embert keríti hatalmába, miután megnézett egy modern művészeti kiállítást.
