Franz Schubert, Bartók Béla és Weiner Leó adnak egymásnak találkozót a Pesti Vigadóban, a Zuglói Filharmónia tolmácsolásában.

Franz Schubert (1797-1828) osztrák zeneszerző – akiről Liszt Ferenc azt mondta, hogy ő volt a legköltőibb zenész – rövid élete alatt több mint hatszáz dalt, kilenc szimfóniát, szonátákat, kamaraműveket, operákat, nyitányokat és egyéb darabokat írt. Őt tartják a bécsi klasszikus stílus utolsó, ugyanakkor a romantika első nagy mesterének.

A Rosamunda reménytelenül megbukott, Schubert zenéjét azonban a közönség is, a sajtó is rokonszenvvel fogadta, olyannyira, hogy – hasonlóan A pisztráng című dalhoz – annak idején még a suszterinasok is e dallamokat fütyörészték. A komponista nem is hagyta kihasználatlanul a lehetőséget, néhány héten belül a közismert, fülbemászó dallamok  felhasználásával megszületett a Rosamunde vonósnégyes, és önálló életet kezdett élni a nyitány is – ami egyébként nem ehhez a darabhoz készült: Schubert egyszerűen „átemelte” a sikertelenségre ítélt Die Zauberharfe nyitányát. A darab színpadi zenéje egyben is felhangzik időnként, balett-részletei viszont – a nyitánnyal együtt – a hangverseny-látogató közönség mindig örömmel és hálával fogadott kedvencei.

William Primrose, a világhírű skót brácsaművész 1944 telén kérte fel Bartókot egy brácsaverseny megkomponálására. Bartók, aki addig szóló brácsára nem írt zenét, idegenkedett és sokáig habozott is, hogy a megrendelést elfogadja-e. Akkortájt még élt a zenészek körében az a vélekedés, hogy „az menjen brácsásnak, aki nem jó hegedűsnek”. Tény és való: a korábbi idők brácsa-irodalma meglehetősen szegényes volt. Hogy kételyeit eloszlassa, Primrose meghívta Bartókot egy koncertjére, amin ő betegsége miatt nem tudott részt venni, viszont a rádióban meghallgatta, s ennek hatására el is fogadta a felkérést. Több levélváltás után egy 1945. szeptember 8-i levelében Bartók jelezte, hogy már szinte kész a művel, csak a hangszerelés „merőben gépies munkája” maradt még hátra.

Weiner Leó zeneszerző, a 20. századi magyar zene konzervatív ágának egyik legkiválóbb képviselője elsősorban kiváló zenepedagógus volt, aki fél évszázados pályafutása alatt a hangszeres művészek több nemzedékét oktatta. Egyszerű, művészi allűröktől mentes ember volt, akinek a Zeneakadémiáról kikerülő kiváló virtuózok mind a tanítványai voltak, többek között Doráti Antal, Solti György, Ormándy Jenő, Kentner Lajos, Földes Andor, Zathureczky Ede, Végh Sándor, Starker János, a Magyar és a Bartók Vonósnégyes. Valójában semmi más nem érdekelte, csak a zene, egész életét a tanítás és a komponálás töltötte be. Ezen felül egyetlen „sportot” űzött: rendszeresen sakkozott. Személyéhez anekdoták hosszú sora fűződik, melyek „weineriádák” néven terjedtek elsősorban zenész-körökben. Weiner Leó életének főműve az 1952-ben komponált Toldi című szimfonikus költemény – valójában nem egy, hanem 12 szimfonikus költemény, hisz a darab Arany János művének mind a 12 énekét külön-külön megzenésítette. A zenei hangfestés iskolapéldája ez az alkotás, mely tulajdonképpen emiatt inkább kísérőzenének mondható. A szerző aprólékosan feldolgozta az énekek történéseit, részletesen kitérve minden mozzanatra. Olyannyira, hogy a zene ábrázolóerejének köszönhetően filmszerűen pereg le előttünk az elbeszélő költemény.