De csak nőket.

Fémbe zárt női alakok jelennek meg Mata Attilla szobrászművész március 12-én megnyíló kiállításán az óbudai Esernyős Galériában. A Feminae Metallicae című tárlaton szereplő alkotások különleges formaisága, rejtélyes, megfejtésre váró mozzanatai ötvöződnek az anyagok egyszerűségével és nőies vonásokat felmutató szépségével.

Van annak valamilyen különös oka, hogy lényegében szinte az összes műve női alakot ábrázol?

A szobrászat központi kérdése mindig is az emberábrázolás volt. Ez szakmai alap, így elemi követelmény az emberi formák mintázása, legyen az nő vagy férfi. Valóban sokat foglalkoztam a női formával. Csináltam férfi alakot is, de nagyon érdekes, hogy azt drapériával. Férfi drapériával? Azt hiszem ez volt az egyetlen drapériás alakom, még a főiskolán. Nekem a női figura hordozza a teljességet, ami mögött nincs semmi célzatosság, inkább okszerűség.

Mikor egy nőt elképzelünk, sokunknak elsőre nem geometrikus formák ugranak be. Honnan jön mégis, hogy geometriai formák dominálnak a munkáiban?

Egy geometrikus forma erősebb hatásában, mint egy organikus, ezért sokkal izgalmasabb ezzel dolgozni is. Borzasztó nehéz szembeszállni egy karakteres geometrikus formával. Az emberi testrészeknek különböző attribútumai vannak. Az volt a kérdés, hogy nálam a geometriához mi tud leginkább közelíteni: példának okáért nálam egy kúp alapvetően egy női mell. Szerintem egyszerűen a női test gazdagabb formailag, inkább geometriára hajló, illetve formailag sokkal provokatívabb. Viszont kettős játék ez: geometrikus formákkal érzelmeket kifejezni sokkal nehezebb, tehát ahhoz, hogy a geometrikus forma ne untassa a nézőt, nagyon jónak kell lenni szobrászilag. A mostani kor a hype kora, így ez is kedvez a geometrikus tendenciáknak.

Van esetleg valaki vagy valami, amiből mindig ihletet tud meríteni?

Maga az ihlet annyira személyes, hogy erre nem lehet válaszolni. Ha nem a tudatalattiból jönne, akkor lehetne. Nincs általános ihletadóm, azt kell mondjam. A Gólem című szobrom például úgy készült, hogy hajnali háromkor ébredtem, és egy alak jelent meg előttem, amely házakat dönt le, egy várost dobál szét. Persze nem az lett belőle, de ez volt a mű előjátéka. Azelőtt soha nem volt ilyen, és attól kezdve az istenségre (mint istenire) reflektáltam. Akkoriban több isten szobrom is készült, pl. a Shiva.

Az ilyen ihletésű ötletek, vázlatok hogyan alakulnak át később műalkotássá?

Különböző és különös eseteim vannak. Van, hogy hajnalban elkezdek rajzolni. Van, hogy meglátok valamit és lerajzolom. Van olyan is, hogy egy régi szobrom az ihletadóm. Az biztos, hogyha beugrik valami, akkor irtózatos mennyiségű rajzot csinálok, és azokat elrakom. Soha nem csinálom meg azonnal a friss dolgokat. Volt, hogy négy év múlva készült el valami egy korábbi ötlet alapján. Pont azért, mert az idő mindig gazdagít és megerősíti a gondolatot, feltéve, ha később is érdekesnek találom még. Vagyis ha az idő távlatai és az új információk tömege megerősít egy ideát, akkor elkészítem, de lehet, hogy éppen egy másodlagos dolgot emelek ki belőle.

Milyen kérdések izgatják a fantáziáját?

Érdekel, hogy egy szobron belül hogyan működhetnek együtt az egymástól különböző dolgok, mint például az organikus és a geometrikus, az élő forma és a tárgy. Ha ezek tudnak találkozni, akkor erősítik egymást. Például volt ilyen a kezdeti időszakban. A pályám első 10-15 évében azzal szórakoztam, hogy miként valósítható meg ülő és fekvő vagy álló és ülő alak egy figurán belül, tehát hogy mindkét pozitúra karakterét egyetlen műbe sűrítsem. Az izgat, hogy ezt egy kompozíción belül esztétikailag megoldjam, és így a mozdulatok ellentéte feszültséget teremtsen. Ami a Nemzeti Galériában van munkám, a Vágy, egy fekvő figurának indult, de felállítottam. Ez válasz Vilt Tibor Ketrec című munkájára. Vilt Tibor volt egyedül a magyar szobrászatból, aki érdekelt.

Meghatározható-e pontosan, hogy mikor készült el a mű?

MA: Ez a modern művészetnek egy alapkérdése. Az Esernyős Galériában kiállított White and Metal II. lehet, hogy nem lesz teljesen készen, de ha rákerült egy sínre, akkor igazából csak az a kérdés, hogy jobban ki van-e fejtve vagy kevésbé. Ha már rajta van a sínen, akkor kiállítható. Ha valahol tart a dolog, és úgy érzed, jó állapotban van, akkor vagy újat kezdesz, vagy tovább mégy, és megvan a kockázata, hogy elvész, ahol voltál. Nagyon sokszor van, hogy túldumálják a művet. Néha jó, ha valaki kitépi az ember kezéből a munkát, és nem hagyja tovább folytatni. Ám ezzel csak akkor érdemes foglalkozni, ha valódi kvalitást is képvisel a mű.

Vannak a munkamenetére és a kiállításokra jellemző alapvetései?

Úgy gondolom, hogy az a jó, amikor mindenki jól jár. Ha belemegyek valamibe, ne jöjjek ki rosszabbul, mint ahogy belementem. Ezért kell mindenkinek figyelnie a másikra is. De ahány kiállítás, annyi féle. Az a lényeges a nézőnek, hogy felfedezze magát a műben, és fontos, hogy – esetemben a szobor – ott tudja tartani őt a mű előtt. A mű tulajdonképpen egy élőlény, és attól is változik, ami körülveszi. Napról-napra változik. Tehát úgy kell megcsinálni, hogy éljen, és akkor rendben van.

És mi generálja a kiállítási lehetőségeket?

Ez mindig más. Van, hogy nagy gyűjtőm akar kiállítást rendezni. Van, hogy látják, hogy New Yorkban volt három kiállításom, és akarnak ők is. Én azt, hogy csak szakmai közönség legyen jelen egy tárlaton, nem szeretem. Az igazi közönséget számomra a befogadók teljes spektruma jelenti.