Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró számos remek tévéfilmjük után első mozifilmjükkel sem okoztak csalódást, de az Apró meséktől ennél többet vártunk.
1946-ot írunk, mindenki a háborúban elveszett szeretteit kutatja. Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás) pedig rájuk specializálódott: azt tetteti, hogy ismerte az eltűnteket, reménykeltő történeteiért pedig többnyire kosztban és kvártélyban részesül az aggódó feleségektől és anyáktól. Előbb-utóbb azonban megég a szélhámossággal, és kénytelen elmenekülni Budapestről. Valahol vidéken köt ki, Bérces Judit (Kerekes Vica) háza előtt, aki gyermekével együtt férjét, Vincét (Molnár Levente) várja haza. Balázs nála is megpróbálkozik a szokásos sztorival, azonban Judit átlát a szitán. Viszont mégsem hajtja el a férfit, ugyanis meg akar szabadulni az erőszakos Vincétől, így páros sajátos (és romantikus felhangoktól sem mentes) érdekszövetséget köt. És akkor egy nap betoppan a férj, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva szemrebbenés nélkül veszi fel Balázs hazugságainak fonalát...
Szász és Köbli immár sokadszorra bizonyítják, hogy a magyar filmszakma egyik legprofibb alkotópárosa. Az Apró mesék forgatókönyve és rendezése is hollywoodi produkciókat megszégyenítő dramaturgiai rutint képvisel, és a nemzetközi mércéhez képest még mindig filléresnek számító költségvetés sem kényszeríti őket kompromisszumokra. (Persze ez sem meglepő annak fényében, hogy már a Félvilág és az Örök tél is jóval drágább filmnek tűnt valódi büdzséjénél.) Ha valamit fel lehet róni e téren az Apró meséknek, az éppen az, hogy már egy kicsit túl iskolásan is követi a nagykönyvben megírt szerkesztést, de ezt aligha bánjuk, amikor ezért cserébe elmaradnak a még a legjobb hazai munkákra is jellemző botladozások.
Ilyen határozott történetmesélői vízióval sem találkozunk itthon: élmény látni, hogy a film karakterei, témái, a történet háttere milyen szoros egységet képviselnek, hogy egyetlen jelenet sincs céltalanul vagy a hatásvadászat kedvéért odakenve, hanem mindegyik gyarapít az összképen. Az Apró mesék esetében sokkal inkább ennek mikéntjébe lehet belekötni, ugyanis a mű tempója és terjedelme hagy leginkább kívánnivalót maga után.
Egyrészt a képsorok önmagukban is lassúak és dinamikátlanok egy thrillerhez képest: az üldözéses jelenetek szinte sétatempóban, a feszült konfrontációk is minden szót alaposan megrágva zajlanak. Másrészt pedig az Apró mesék karaktereiből, tematikájából sem lehet annyit feltárni, ami indokolná merengő, kimért hangvételét. A történet valódi alaphelyzete tulajdonképpen csak féltávon áll elő Vince érkezésével, és minden más fordulat is legalább fél órával később következik be, mint az indokolt lenne, ugyanis a késleltetés által egyik sem válik súlyosabbá vagy megalapozottabbá.
Mintha eredetileg Szász és Köbli eredetileg is tévéfilmként vágott volna ebbe a projektbe, amikor pedig szűk két órás mozifilmmé kellett alakítani, egyszerűen csak széthúzták. Az Apró mesékből egyszerűen hiányoznak azok a részletek (pl. az alkotópáros korábbi közreműködéseinek megkapó korábrázolása), amelyekben kellemesen elmerülhetnénk, és amelyek megkövetelnének egy tévéfilmnél nagyobb léptékű kidolgozást. Például azon túl, hogy felakasztott nyilasokkal meg szovjet katonákkal van tele minden utca, nem sok betekintést nyerünk a háború utáni Magyarország (lelki)világába, hiszen a fő cselekmény három titokzatos figura között folyik egy erdei kunyhó falai között. Ezzel pedig az alkotók akaratuk ellenére éppen, hogy mesterségesen leválasztják a narratívát arról a történelmi valóságról, amelyben helyet kap.
Az is némiképp ellentmondásos, hogy miközben Apró mesék egyszerre rengeteg zsánerrel dolgozik (gyakorlatilag egy romantikus történelmi thrillert látunk, noir- és western-motívumokkal felvértezve), ezek egyikét sem használja annyira szélsőségesen, mint a Félvilág vagy A berni követ a saját műfajiságát. De a visszahúzódó stíluskavalkád, a szerzői filmeket idéző lassúság ellenére a képsorokból mindvégig kiérződik egyfajta esztétizáló minőség, hogy ez elsősorban mégiscsak egy szórakoztató mű volna, és csak másodsorban történelmi tabló és dráma - ezt nézve pedig könnyű hiányolni a zsánermotívumok dominanciáját.
Persze nem arról van szó, hogy az Apró mesék bárhol is kisiklana, mindössze nem tud mit kezdeni azokkal a kihívásokkal, amikkel egy 70-80 perces tévéfilmként nem kéne szembesülnie. Így végeredményben ez a Szász-Köbli koprodukció sem lett mozgalmasabb vagy nagyszabásúbb, mint korábbi munkáik: egy újabb profi, stílusos tévéfilmet kaptunk, csak ezúttal nagyobb terjedelemben és egyből a mozivászonra küldve.
