Czukor Balázs először rendezett Tatabányán, a Jászai Mari Színházban, méghozzá egy klasszikust, Az üvegcipőt. A Molnár Ferenc mű profizmusáról és problematikusságáról is beszélgettünk a rendezővel.

Modern Hamupipőke-történetként is szokták emlegetni Molnár Ferenc darabját, a ti előadásotok mégis elég keveset tart meg ebből a párhuzamból. Tudatosan fogtad vissza a történet meseszerűségét?

Ez egy írói ötlet, hogy a Hamupipőke egy józsefvárosi közegbe van ültetve. Szerintem épp elég annyi utalás a mesére, mint ami a leírt drámában már eleve benne van. Mikor újraolvastam a színdarabot, természetesen felmerült bennem, hogy jó lenne, ha egyfajta meseszerűség itatná át az egész előadást, de a próbafolyamat alatt lemondtam erről, mivel azt tapasztaltam, hogy a színpadi dráma és a mese két nagyon különböző műfaj, és nehéz a kettőt ötvözni. Bizonyos kísérleteket tettem rá, például ezért játszódik forgószínpadon az egész előadás, hogy a történet mese- vagy álomszerűsége a folyamatos átrendeződés révén egy kicsit hangsúlyosabb legyen, de inkább a drámai szituációkra és a figurákra került a hangsúly, nem a mesei elemekre.

A józsefvárosi valósághoz való ragaszkodás eredményezi az előadás kevésbé elemelt, realista játéknyelvét is?

Az egész darabot alapvetően átitatja a „józsefvárosiság”, így akaratlanul is megjelennek a szereplők egzisztenciális problémái, és az állandó aggodalmuk, hogy ki mit gondol róluk. A szövegen megpróbáltam egyszerűsíteni, nyersebbre húzni, kivenni sok poént. Nem törekedtem rá, hogy vicces előadás készüljön, aminek a végén a néző megnyugszik, hogy a két főhős egymásra talál, és a jó elnyeri jutalmát.

A szereplők – akár Irma (Szakács Hajnalka), akár Adél (Bakonyi Csilla), akár Sipos (Kardos Róbert) – előtörténetére tett utalások akár múltbeli traumákat, kitakart tragédiákat is sejtethetnek. Ezeket szerettétek volna megmutatni a humor „irtásával”?

Részben igen, viszont próbáltunk arra is figyelni, hogy ne legyen túl száraz az előadás. Ha egységbe tud kerülni a dráma és a humor – ami egyébként sajátossága a színdarabnak –, akkor talán érvényes előadás születhet. Fontosnak tartottam még, hogy a színészek minél hitelesebben ábrázolják a figurákat, és ehhez próbáltam a legmegfelelőbb formát megtalálni.

A rendezőnek pedig „csak” annyi lenne a feladata, hogy segítsen a színészeknek kibontakozni a szerepükben?

Nagyjából igen, ugyanis nem éreztem elég erősnek magát a történetet, hanem inkább a szerepek vonzottak. Úgy ítéltem meg, ha a színészek el tudnak mélyülni a figurákban, akkor a néző a figurákon keresztül, és nem a történet különössége miatt érezhet önazonosságot.

A darab mely mozzanatait találtad problematikusnak?

Az üvegcipő egy nagyon profin megírt színdarab. Mindhárom felvonás remekül ki van találva, a három helyszínnel, a figurákkal, de mégis azt éreztem, hogy valami lényegi hiányzik belőle. Olyannak tűnt, mint egy jó popszám: meghallgatod, és továbbmész, de igazán nem marad meg benned. Folyamatosan az foglalkoztatott, hogy mivel megy haza a közönség az előadás után. Azt éreztem, hogy átverném a nézőket, ha hitelt adnék annak, hogy a két főhős a színdarab végén boldogan, együtt új életet kezd. Végül ezért döntöttem úgy, hogy talán hitelesebb lesz a történet, ha a második és a harmadik felvonást visszamenőleg Irma vágyálmának minősítem. Az álom és a mese nagyon hasonló elemekből táplálkozik, így azt gondoltam, passzolhat ez az ötlet a molnári gondolathoz, hogy meseszerűség szövi át a színdarabot. Ha már mese, miért ne lehetne álom? Egyébként főként a harmadik felvonást találtam problematikusnak. Az első két felvonásban vannak nagyon izgalmas jelenetek, de a harmadik felvonás mintha nem tartaná az első kettő színvonalát.

Mitől lehet az, hogy 2019-ben álomként lehet csak bemutatni egy olyan történetet, ami mondjuk 1924-ben, a darab bemutatása idején még elment happy enddel?

Szerintem nem csak álomként lehet bemutatni, és valószínűleg 1924-ben is voltak, akik kritikusan tekintettek az előadás végére. De talán ma már sokkal nagyobb teret kap a pszichológiai hitelesség, és valószínűleg száz évvel ezelőtt más megítélést kapott, ha egy ötvenes férfi beleszeretett egy nála jóval fiatalabb lányba.

Ha a második és a harmadik felvonásban történtek egy álomban játszódnak, szerinted mi történt volna „a valóságban”, miután Irma felébred? Akkor is egymásra találtak volna Sipossal?

Nem gondolom, hogy ebből bármi lett volna, éppen ebben rejlik a darab keserűsége. Lehet, hogy Irma egy idő után kiszeretett volna Siposból, elment volna máshova cselédnek, vagy újrakezdte volna az életét valahol egész máshol. Sipost pedig ugyanúgy bedarálta volna Adél, mint ahogy azt az első felvonás alapján sejthetjük.

Ez volt az első közös munkád a Jászai társulatával. Hamar megtaláltad a közös hangot a színészekkel?

Igen, ez egy nagyon jó találkozás volt, talán éppen azért, mert jólesett, hogy az anyaggal kapcsolatos kétségeimet meg tudtam osztani a színészekkel, és ez nem ellenszenvet váltott ki, hanem inkább közös gondolkodást, így együtt kerestük a helyzetekre a megoldásokat. Végig támogattuk egymást a próbafolyamat alatt, és jó volt látni, hogy a színészek milyen lelkesedéssel vetik bele magukat a munkába, és hogy mennyire magukból szeretnének fogalmazni, ami engem is inspirált. Mindezt pedig nagyon segítette Kárpáti Enikő és Horesnyi Balázs, akik szinte észrevétlenül létrehozták az előadás látványát.