A férfi mögött valószínűleg elkerülte volna a nagyközönség figyelmét, ha nincs Glenn Close Oscar-jelölése, pedig egy olyan gyöngyszemről van szó, ami felett vétek lenne elsiklani.
1992-t írunk, az ünnepelt írót, Joe Castlemant (Jonathan Pryce) telefonon értesítik, hogy irodalmi Nobel-díjjal fogják kitüntetni, így várják Stockholmban a díjátadóra feleségével, Joannel (Glenn Close) együtt. A pár öröme azonban a stockholmi napok folyamán, a gálához közeledve egyre inkább szertefoszlik, és egyre látványosabbá válik, hogy valami nem stimmel, és talán soha nem is stimmelt közöttük.És már szinte az első percekben kitalálható, hogy a Nobel-díjátadóra teljesen össze fog omlani a főszereplők világa, és az is, hogy pontosan mi lesz az az egy titok, amely évtizedes érlelődés után szétfeszíti kapcsolatukat. Szigorúan véve tehát nem az eredeti, meglepő húzások filmje ez, és első látásra valószínűleg a vasárnap délutáni tévéadást kapcsolgatva sem ragadná meg a figyelmünket A férfi mögött, ugyanakkor hiba volna ennyivel elintézni ezt az alkotást. A kissé döcögősen feltárt és kézenfekvő végső konklúziók mellett ugyanis legalább ilyen hangsúlyos, hogy ezeknek miként jut el a mű, ebben pedig bámulatos munkát végzett a stáb.
A férfi mögött egyáltalán nem letudni akarja a kötelező köröket, hanem igyekszik alaposan és hihetően kidolgozni, milyen motivációk, élettapasztalatok, önáltatások bonyolítják ezt a helyzetet. Castlemanék gesztusaiban alig észrevehetően, de ott van mindaz a neheztelés, gyanakvás, visszafojtott düh, ami valószínűleg különösebb apropó nélkül is jellemzi az ilyen maratoni házasságokat. Ebben közrejátszhat az is, hogy könyvadaptációról lévén szó, valószínűleg az alapanyag is sokkal részletgazdagabb volt, mint egy átlagos szkript esetében, mindenesetre A férfi mögöttben a karakterek viszonyai üdítően szövevényesek és sokrétűek, és könnyű elhinni, hogy komplett életélmények állnak mögöttük.
Rendkívül érdekes vonása például a történetnek, hogy a látszólag csak szigorúan a szülőkre tartozó ellentét hogyan befolyásolta-befolyásolja gyerekeik életét is, és ez hogyan tör felszínre például fiukból is a cselekmény során. De említhetnénk azt is, hogy Joan és Joe viszonya múltjának beemelése és alapos kidolgozása révén A férfi mögött egy komplett társadalomképre is képes reflektálni: 1958-ig, a pár kapcsolatának kezdetéig visszanyúlva mutatja meg, hogy Joant hogyan szorították fogságba kilátásai nőként ebben az időszakban - és hogyan találta meg Joe személyében azt a partnert, aki ezt a legkevésbé sem értette meg.
Nem csoda, hogy Glenn Close még ebből a jóformán ismeretlen produkcióból Oscar-jelölésig verekedte magát, hiszen A férfi mögött élménye akkor igazán teljes, ha fogékonyak vagyunk a szereplők minden rezdülésére, hogy mikor és miért változik meg a testbeszédük, miért akadnak fenn egy-egy szófordulaton és egyáltalán miért úgy fogalmaznak, ahogy - ebben pedig a rutinos színésznő szokás szerint parádés. Ugyanakkor hiba lenne csak Close-t kiemelni, ugyanis bár egyértelműen az ő figurája dominálja a történetet, Jonathan Pryce abszolút méltó partnerként egészíti ki az ő alakítását.
De alapvetően az egész alkotásra jellemző, hogy bár szigorúan véve igencsak melodrámai irányt vesz több ponton is, a figyelmes és analitikus stílus mindig visszarángatja a földre. Kifizetődő volt tehát Björn Runge személyében egy európai alkotót megbízni a rendezéssel, a direktor ugyanis egyfajta európai eleganciát és skandináv hűvösséget kényszerít rá a szkript ízig-vérig amerikai megoldásaira is.
Persze ettől még A férfi mögött nem az a tipikus kihagyhatatlan mestermű, és valószínűleg sokakat el fog veszíteni a fent tárgyalt kiszámíthatóságával, de a felszín alá nézve egy felettébb érdekes alkotással van dolgunk, amely bőven meghálálja, ha kellő odafigyeléssel és gondolkodással közelítünk hozzá.
