Még decemberben egy romantikus olasz balladával mutatkozott be a Kultúrparton a Bozo, egy ideje pedig teljes egészében elérhető a „nem éppen szerelmes lemez”, ami igazi nyárváró balatoni rock!
Mint ahogyan a téli interjúban is szó esett róla, a lemez négy nyelven íródott: magyarul, angolul, németül és olaszul - hiszen a nyelv itt egyfajta hangulatteremtő eszközként funkcionál, nem csupán narratívát szolgáltat.
Bár valószínűleg a zenekar tagjai nem szeretnék, ha bármiféle hierarchiát állítanánk fel közöttük, szóval most nem teljesen komolyan fogok frontemberként hivatkozni Szabó L. Gyulára – de az általa magyarul írt számoknak mindig van egyfajta szomorkás nosztalgiája. Ennek megfelelően az első dal, a Nincsen semmi baj is ezen a nyelven szólal meg: nosztalgikus-gitáros, panelházak tövében eltöltött, szépiaeffektes nyarakról mesél (nekem legalábbis biztosan), búcsúzás valakitől és valamitől, kamaszkori, gyerekkori szerelmtől, gondtalanságtól. Mint ennek teljes ellentéte, a Pénz azokról a sehová sem vezető munkákról (és az azzal járó folyamatos szorongásról) szól, amit a legtöbb, másra készült húszas-harmincas kénytelen az élete során végezni - adminisztráció, vendéglátás, ügyfélszolgálat. Az ezerarcú lány megint kicsit könnyedebb: a narrátorral együtt egy lányt követünk végig a budapesti utcákon, vele együtt érezzük az arcunkon a napsütést, ahogyan a rakparton végigsétál. Jó dal azokra a napokra, amikor ezután a hangulat után vágyakozunk.
A német dalok fogalmam sincsen, miről szólnak, de az Oh Mann-ra simán el tudom képzelni, hogy egy hosszú, Balatonon töltött, vitorlázós nap (a vitorla a magyar szörf!) után valamelyik haverom nyaralójában tombolom át az éjszakát, az Alles-ben csak simán tetszik, ahogyan Gyula komolyan azt énekli „Ich bin der Junkie", a hangszerelésből ítélve tartalmilag sem ez lehet a legvidámabb Bozo-dal. Az Ungarischer Wein meg valami fura mulatós, aminek dalszövege részeg, Balatonnál nyaraló németek aranyköpéseiből építkezik. Első hallásra maga az ötlet is furának hathat, de működik.
Azt viszont, hogy melyik dalokat jegyzi a csapat olasz tagja, Vincenzo Pellecchia, nagyon könnyű megmondani, még ha van egy cselesen angolul írt szám is. A You-ban úgyanúgy benne van az a vágyakozás, mint a Me ne vado-ban - nagyon jó, hogy itt már ő is aktívan résztvett a dalszerzésben, remélhetőleg a továbbiakban is így marad, mert nem esik rosszul némi érzékenység a Bozo amúgy maszkulin hangzásának. A Sono Matto meg azóta mémmé nőtte ki magát az intenzív kampány miatt, nem is lehet mit mondani róla, csak hogy hallgasd meg.
Szóval elég sok mindent sikerült belesűríteni ebbe a nem is egészen fél órába, pont annyi bulit, mint szorongást, a dunántúli napsütést ugyanúgy, mint a nápolyit plusz négy nyelvet: jó lesz vele várni a nyarat.
