A Testvérlövészek briliáns keveréke az európai filmes szemnek és egy hamisítatlanul amerikai műfajnak, avagy ilyen formában még bőven van értelme újraértelmezni a westernt.
Jacques Audiard európai filmes körökben az egyik legelismertebb alkotónak számít olyan filmekkel, mint A próféta, a Rozsda és csont és a Dheepan – Egy menekült története. Hollywoodról pedig tudjuk, hogy imádja importálni az ilyen európai nagyságokat, hogy aztán többnyire a lehető legkommerszebb projektekre pazarolja el őket. Azonban a Testvérlövészeket jegyző Annapurna Pictures távolabb nem is állhatna Hollywoodtól: az Oracle-örökösnő Megan Ellison egyfajta modern mecénásként apja pénzéből leginkább a filmvilág különceit támogatja Paul Thomas Andersontól Richard Linklaterig.
Ennek megfelelően a Testvérlövészek is csak a felszínen klasszikus western: az eredeti címben is szereplő Sisters fivérek (Joaquin Phoenix, John C. Reilly) könyörtelen bérgyilkosok, akik megbízójuk utasítására egy német aranyásó, Hermann Kermit Warm (Riz Ahmed) nyomába erednek Oregonon és Észak-Kalifornián keresztül, a 19. század közepén. Ebben elvileg segítségükre kéne, hogy legyen egy nyomkereső, John Morris is (Jake Gyllenhaal), ő azonban összebarátkozik Warmmal és a testvérek ellen fordul. Az egyszerűnek tűnő meló tehát egyre nehézkesebb és körülményesebb hajszává fajul.
Audiard-nak azonban nem a látványos tűzpárbajok, feszült üldözések és a hamisítatlan western-hangulat megkomponálása a célja. Bár kétségkívül akad bőven mindebből a Testvérlövészekben, a műfaji elemek csak másodhegedűsök: a lövöldözések a testvérek elképesztő fegyverforgató képességeinek hála csalódást keltően hamar véget érnek (vagy éppen a háttérben, esetleg a vásznon kívül zajlanak le), a narratívát meghatározó hajsza komótos és darabos, és az atmoszférateremtésnek sem a kies-kietlen tájképek és a poros utcák képezik az alapját. Próbára is teheti a türelmünket, hogy a film valódi énje meglehetősen nehezen bomlik ki a klasszikus western-dramaturgia alól, de amikor ez végre megtörténik az utolsó fél órára, akkor a Testvérlövészek teljes pompájában tündökölhet.
Addig ugyanis csak apró furcsaságokat érzékelünk a film szövetében: hogy a cserzett arcú, John Wayne-i hősök meglepően sokat beszélnek a gyerekkorukról, hogy Warm és Morris nem akarják hátba döfni egymást, hanem valódi barátságot kötnek, hogy a nők, szerelmek és a femininitás még a szokottnál is kevesebb szerepet játszanak (egyetlen női figura van, akinek egyáltalán két jelenet jut, és ő is minden további nélkül felveszi a versenyt a férfiakkal), és hogy minden balhéjuk ellenére Charlie és Eli Sisters köteléke eltéphetetlen. A barátság, a testvériség és az apaság témája természetesen nem idegen a western zsánerétől, de abban a formában, ahogyan Audiard (és régi alkotótársa, Thomas Bidegain) boncolgatja, meglehetősen szokatlan.
Ő ugyanis nem az 1950-es években megteremtett férfi- és hősképpel dolgozik, hanem éppen arra kíváncsi, hogy mi hívta életre azt a szikár, érzelmeket elfojtó és kissé önsorsrontó maszkulinitást, amely a Vadnyugatot és a westernfilmeket meghatározta. Fő kérdése pedig az, hogy lehet-e kiutat találni az erőszak körforgásából, ahol az erőszak mind örökletesen, mind a kocsmaasztalok mellett és az oregoni vadonba taposott ösvényeken is meghatározó tényező és a túlélés előfeltétele. Lehet-e úgy férfinak lenni a Vadnyugaton, hogy ne érjen utol a végzet az első útkanyarulatnál?
Eleinte szokatlan, később húsba vágó, végül pedig egészen letaglózó, ahogyan a Testvérlövészek a saját pozitív férfiasság-felfogását ütközteti a Vadnyugat könyörtelenségével. Legfőképp azért, mert ezzel megtalálja az utat, hogy korhű, de a mai napig aktuális dilemmát vázoljon fel. A legtöbb történelmi környezetben játszódó mű belefut abba a csapdába, hogy kora kérdéseit vagy túl modern szemlélettel közelíti meg (ld. pl. a rabszolgaság kérdését a 20. századi egyenlőségi diskurzus mentén felfogó 12 év rabszolgaság), vagy eleve ódon, jelenünkben cseppet sem releváns konfliktusokra épít (ld. a szerelmi és érdekházasságot szembeállító kosztümös romantikus drámák). Ehhez képest Audiard és Bidegain úgy mesél a maszkulinitásról, hogy az 1850 és 2018 férfiképére is értelmezhető, és cseppet sem anakronisztikus.
Ha a westernt azért tartjuk (tetsz)halott műfajnak, mert az utóbbi években nem hogy a hagyománykövető, de már a revizionista darabok sem tudtak akkora előrelépést tenni, hogy kihúzzák a Nincs bocsánattal bevert utolsó koporsószöget, akkor a Testvérlövészek kiváló első lépés annak bebizonyítására, hogy a western nemcsak egy korszellem lenyomata, hanem modern műfaj is lehet. Igaz, ehhez az kell, hogy a Testvérlövészekben is inkább az európai szemléletet, mintsem a szórakoztató zsánerfilmet keressük.
