Az Eksztázisnak másfél óra is elegendő ahhoz, hogy őrületbe kergesse szereplőit és kicsit nézőit is – de ezt egy cseppet sem fogjuk bánni.
Gaspar Noé alkotásai, az egy brutális nemi erőszak történetét visszafelé elmesélő Visszafordíthatatlan, a belső nézetes kísértethistória Hirtelen az üresség és a 3D-testnedvekről híressé vált Szerelem sajátos alapötletei, megoldásai könnyedén vitték át még azok ingerküszöbét is, akik alapvetően nem a Cannes-i Filmfesztivál mezőnyéből válogatnak. A rendező legújabb lázálma, az Eksztázis is hasonlóképp beskatulyázhatatlan, bizarr és figyelemre méltó darab.
Franciaországban népszerű városi legenda egy tánccsoport története, akiknek az italába valaki LSD-t kevert, amikor egy turnéjukra készültek valamikor a 90-es évek folyamán. Az eset megtörténtét a mai napig nem tudták kétséget kizáróan bizonyítani, de az ötlet kiváló példabeszéd a mindennapi élet felszíne alatt rejtőző pokolról és állatias ösztönökről. Jól leírja, hogy mi vár ránk az Eksztázisban, amikor az első snitteken egy tévékészüléken keresztül láthatjuk a szereplők bemutatkozásait, a készülék mellett pedig a rendező filmes és írásos ihletforrásait láthatjuk, köztük olyan művekkel, mint a Sóhajok vagy a Salo, avagy Sodoma 120 napja. Az említettekhez képest az Eksztázis fényévekkel visszafogottabb, ugyanakkor hasonló elvek mentén bontakozik ki: másfél óra leforgása alatt teljes káoszba és pusztulásba löki figuráit.
Bár valószínűleg a legtöbben ezt az élményt hipnotikus hallucinációkon keresztül elmesélve tudnánk elképzelni, Noé ennek éppen az ellenkezőjére törekszik: teljesen rideg, külső szemlélőként viszonyul szereplői kontrollvesztéshez, egyaránt szenvtelen hosszú beállításokkal dolgozva fel a trip euforikus és paranoiás szakaszait is. Persze ezt azért túlzás lenne dokumentarista ábrázolásmódnak nevezni, elvégre a szobáról szobára változó színű neonfények, az elektronikus zene és az artikulátlan üvöltözés kakofóniája mégiscsak egy nem e világi atmoszférát teremtenek.
Ez a kettősség a produkció más aspektusaiban is jelen van, például, hogy egyszerre improvizatív és aprólékosan kitalált élménnyel van dolgunk. Noé saját bevallása szerint a forgatásba egy ötoldalas szkripttel vágott bele, amely ráadásul folyamatosan változott is a munkálatok során (mivel kronológiai sorrendben dolgoztak, ez nem volt probléma), tehát a mű párbeszédei és tánckoreográfiái jórészt a színészek improvizációi. Ugyanakkor az „esetleges" és az „ötletszerű" lennének az utolsó jelzők, amelyek eszünkbe jutnak az Eksztázis összképe láttán, annyira tervezettnek tűnik minden egyes képe, a szereplők minden egyes mozdulata. Noé főként parádés egysnittesekkel dolgozik (gyakorlatilag a film teljes második fele egyetlen 42 perces felvétel), kamerája a leghosszabb beállításokban is makulátlan eleganciával és ütemérzékkel követi a figurákat és száguldozik közöttük, mintha maga is egy táncos lenne, akit a többiek kézről kézre adnak. Az egyes mozzanatok tökéletesen építkeznek és a prológus során látott interjúkra (amelyeket a rendező eredetileg nem is akart szerepeltetni), így az élmény jelentős részét az adja, ahogyan egy-egy táncmozdulaton, tekinteten, egymásba botló figurákon keresztül ide-oda kacskaringóznak az egyes karakterek történetei.
Így a nézőnek is az a fő feladata, hogy ezeket kibogozza a felszín alól, maga a cselekmény ugyanis tényleg borzasztó minimális: az egyébként sem túl hosszú film tulajdonképpen tánckoreográfiákból, sekélyes, részeg beszélgetésekből és a drog hatása miatt szenvedve fetrengő alakok látványából áll, és ezek egyenként is kitesznek akár 10-15 perces szakaszokat is. Az Eksztázis hasonló feladat elé állítja nézőjét, mint Nemes László második filmje, a Napszállta, ahol szintén a frusztráló, zajjal teli filmnyelvből kellett visszafejtenünk a valódi történetiséget és gondolatvilágot – de ezúttal is megéri vállalni ezt a kihívást. Ráadásul a bő másfél órás film 15-20 karakter története zajlik párhuzamosan, így nem csak az a komoly próbatétel, hogy ezeket valamilyen formában feldolgozzuk, de valószínűleg ahhoz is egy második megnézés szükségeltetik, hogy minden figurát beazonosítsunk a filmen.
Persze ember legyen a talpán, aki másodszorra is önként leereszkedik Gaspar Noé LSD-vel átitatott poklába – ha egyáltalán elsőre végigülte és nem feküdte meg a gyomrát. Ugyanakkor az Eksztázis egy olyan mű, aminek a józan ész szabályai szerint nem lenne szabad léteznie: öntörvényű és tökéletesen átgondolt, letisztult és avantgárd, kényelmetlen és magával ragadó, teljesen őrült és valahol mégis rémisztően tiszta fejű. Zavarba ejtő, nehezen emészthető, mégis jólesően kimerítő élmény – egyszóval semmi máshoz nem fogható.
