Amíg messze van, a komfortzónánkon kívül, egy gombnyomással el lehet hallgattatni azt, ami kellemetlen, s nem fáj eléggé.
Sokszor azt érzem, eltűnt az életünkből a misztérium. A megszámolható és megmérhető dolgok ugyanis jók és biztosak, azoknál tudjuk, hogy mind ugyanarra gondolunk, ott nem lehet másra hivatkozni, hiszen ott van, megmértük, megszámoltuk, az egy stabil pont.
Aztán előbb vagy utóbb mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor szembesülünk azzal, hogy valami nem stimmel: nem ezt érdemeltem, nem csináltam semmi rosszat, mindig tisztességes voltam, és mégis – szétesett minden, ami eddig stabil és biztos volt az életben. Vagy egyszerűen olyan fájdalmat tapasztalunk közvetve vagy a saját bőrünkön, aminek nem hogy a létjogosultságáról, a létéről sem volt tudomásunk. Amíg messze van, a komfortzónánkon kívül, amíg egy gombnyomással el lehet hallgattatni azt, ami kellemetlen, s nem fáj eléggé, egészen addig nem szembesülünk azzal, hogy a mi életünket nem mi irányítjuk. Hogy a megszámlálható és megmérhető dolgok nem a lényeghez tartoznak, s hogy azokat valójában nem lehet magunkkal vinni.
Botrány volt régen, és ugyanolyan érthetetlen, felfoghatatlan ma is: az irgalom és a misztérium. Hogy a világtörténelem folyamán, kétezer évvel ezelőtt volt egy olyan pillanat, amikor a végtelen (nevezhetnénk Ezernevű Istennek is) beszorította magát a mi véges és korlátolt világunkba, hogy velünk együtt átéljen mindent, ami nekünk fáj. A kitaszíttatást, az elárultatást, megtagadást, a hiábavalónak tűnő munkát, a botrányt, a szégyent.
Ez történt Krisztussal azon a bizonyos nagypénteken.
Gyalázat. Botrány.
Akár el is felejthettük volna, mint a történelem oly sok névtelenségbe süllyedt alakját, mégsem ez történt. Hanem az, hogy ez a békét, megbocsátást és a felébredés elkerülhetetlenségét hirdető ember kínos halála egy világot megrengető és átalakító folyamat kiindulópontja lett, mely a mai napig jelen van.
Misztérium, hogy az élet nem ér véget a halállal. Misztérium, hogy volt valaki, aki utat taposott nekünk az addig úttalan sivatagban, az emberi szenvedésen és az alvilágon át. Hogy meghalt, de föltámadt. S azzal, hogy ő, aki maga választotta az életet, maga választotta azt is, hogy hagyta magát megölni – mint a bárány, ami szimbólumként mindig is jelen volt a zsidók és a pásztornépek életében – megnyitott előttünk valamit. A kereszténységben plasztikus hasonlatot használnak erre: a mennyország kapuját.
De mégis, micsoda a mennyország? Mekkora? Hol van? Mióta létezik? Milyen egész pontosan? Hopp, most megvan: ezek már megint a dualista gondolkodás kérdései, amely a világot vagy-vagy szinten látja. A lényeges kérdések nem ezek. És tulajdonképpen az sem fontos, hogy választ kapjunk.
De sem a kérdést, sem a választ, sem a helyet és időt nem fogja nekünk kívülről megmondani senki. A lényegi kérdések akkor születnek, amikor mint Jób ülünk megmérhetetlen fájdalmunk szemétdombján, és vakargatjuk összetört magunkat egy cserépdarabbal – amikor elfogy minden logika, minden racionalitás az életből, marad a paradoxon és a csontig hatoló fájdalom. És ekkor nyílik meg a tér arra, hogy belelássunk egy pillanatra az Isten jelenlétének mélységébe; oda, ahol nincsenek se kérdések, se válaszok, se szavak, csak a puszta gyógyító jelenlét.
Egyikünk sem ússza meg. Nem tudom, ki és mikor találta ki, hogy az öröm keresésénak nagy útján elkerülhetjük a fájdalmat. Mindenesetre most ebben a korban élünk: a szenvedést szenvedésnek éljük meg, nem elkerülhetetlen, átalakító erőnek. De van az a szintű mélység, amikor egyetlen pillanat elég, hogy felébredve átértékeljük a robot-üzemmódban töltött életünk tetteit. Mindehhez sok idő szükséges: hogy néha kiszálljunk a mindennapi munkákból, és merjünk egyedül lenni, s elmélkedni egy kicsit azon, hogy a húsvét nemcsak a csokinyúl, nemcsak a tojás, nemcsak a sonka. Mert nem véletlenül van az a negyven napos böjt húsvét előtt: minél mélyebb az árnyék, annál élesebb a fény. S ha évente csak egyszer egy picit belemélyedünk abba a misztériumba, amely – mint az élet és a halál kérdései – mindig foglalkoztatta a gondolkodó embereket, akkor már megadjuk az esélyt arra, hogy ne automatán menjen az életünk, hanem képes legyen egy előrevivő változásra. Ezt kínálja Krisztus: a halálból az életre való felébredést.
Emlékezzünk: ő már megjárta előttünk az utat, puszta szeretetből. Fel lehet ezt fogni? Meg lehet mérni? Meg lehet egyáltalán fogalmazni rendesen, hogy mi ez az egész élet-halál kérdés? Ha nem – itt kezdődik a misztérium. Üdv a klubban.
