Pilátus nem talált semmit, ami a vádemelés alapjául szolgálhatott volna, de a felbőszült tömeg a megfeszítést követelte.

A keresztény antiszemita narratívában időnként elhangzik, hogy Jézust egy egész nép, méghozzá saját népe, a zsidóság ítélte halálra. (Bár maga az, hogy keresztény antiszemita valójában nonszensz, hisz a kereszténység alapítója zsidó, első apostolai szintén, sőt ma is sok-sok zsidó származású keresztény él világszerte). Ha figyelmesebben olvassuk az evangéliumokat és más korabeli történelmi beszámolókat, egyértelművé válik, hogy nem kollektíven egy nép, hanem Jézus korának vallási vezetői egy törvénytelen koncepciós perben, a politikai vezetők közreműködésével ítélték őt halálra.

Miért zavarta a vezetőket Jézus?

Erre a kérdésre az egyik választ Dr. Grüll Tibor történész Kik ölték meg Jézust? című  tanulmányában találhatjuk:

„A zsidó vallási establishment – a szanhedrin vezető pártját jelentő farizeusok és feltehetően a szadduceus felekezethez tartozó Kajafás főpap – félelmeit János evangélista (aki maga is a főpap személyes ismerőse volt) fejezte ki legtömörebben: "Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is…" A Kajafás-klán (apósa Annás, a korábbi főpap; testvére, Jonathán pedig a templomőrség parancsnoka) Jézust egy olyan vallásalapítónak látta, aki annak érdekében tesz jeleket és csodákat, hogy a farizeusoktól magához csábítsa a népet. Ez viszont kiszámíthatatlan következményekkel járhat: felborulhat a kényes vallási-politikai egyensúly, amelyet a rómaiak is tiszteletben tartanak. Hogy ennek mi lehet a vége, arra pedig még gondolni is borzasztó: a rómaiak háborút indíthatnak, elfoglalhatják Jeruzsálemet, behatolhatnak a Szentélybe, deportálhatják a lakosságot – pontosan úgy, ahogy negyven évvel Jézus keresztre feszítése után a rómaiak mindezt meg is tették. "

Arra a kérdésre, hogy  miért is állt érdekében a farizeusoknak Jézus elpusztítása, Barsa Balázs Jézus pere című írásában így válaszol:

"...Jézus kezdetben a legnagyobb bizalommal fordult hozzájuk. Elfogadta meghívásukat, együtt étkezett velük, és nekik is hirdette Isten országának örömhírét. De egyre inkább nehezükre esett szembesülni azzal, hogy míg korábban ők voltak a vallásos zsidó nép lelkiatyái, most mindenki Jézus után megy. Vagyis míg a főpapok esetében az anyagi és politikai érdek játszott főszerepet, addig a farizeusokat a féltékenység és a presztízsveszteségtől való félelem fordította Jézus ellen. Különösen, miután úgy látták, hogy ez az újdonsült próféta újraértelmezi a Törvényt, a nép pedig hitelesnek fogadja el törvénymagyarázatát, mert „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7,29), és szavait csodatettekkel igazolta. (Jó példa erre a béna meggyógyítása szombaton.  (...) Mindehhez járul még az, hogy Jézus több esetben leleplezte a farizeusok képmutató praktikáit, és nyíltan bírálta külsődleges vallásosságukat. Sőt, tüntetőleg a nyilvános bűnösökkel ült le egy asztalhoz, és azt állította, a vámosok és utcanők az üdvösség szempontjából előnyben vannak a törvényt pontról pontra betartó farizeusokkal szemben. (Hozzá kell tenni, hogy ezek a bűnösök a Jézussal való találkozás hatására mind megtértek, és lélekben újjászülettek – gondoljunk csak Lévire, Zakeusra vagy Mária Magdolnára.) Ettől fogva csap át a farizeusok bizalmatlansága és burkolt féltékenysége nyílt ellenségeskedésbe. Ez az a pont, amelytől kezdve már a valóságot sem fogadják el. Ők is látják Jézus csodáit, melyek hitelesítik tanítását, de – hogy ne kelljen elfogadniuk a valóságot – kibúvót keresnek, és azt mondják: az ördög hatalmával teszi ezeket."

Miért volt törvénytelen az eljárás?

Már jó ideje törvényellenességek sokasága jellemezte a tanács működését, ráadásul a zsidó törvények értelmében csak szabálytalanul lehetett ítéletet kiszabni Jézusra a jeruzsálemi templomban a legnagyobb titokban összeülő, kapkodva cselekedő testületnek. Bár több tanút állítottak elő, azok vallomása mind hamis volt. „Mert sokan tesznek vala ugyan hamis tanúbizonyságot ellene, de a bizonyságtételeik nem valának egyezőek." – olvasható Márk evangélista könyvében (Mk. 14.56.). Végül Kajafás, a főpap vallomást követelt Jézustól, azt kérdezte tőle, hogy ő-e a Messiás? Jézus válasza: „Te mondtad.” Erre Kajafás kimondta a vádat: istenkáromlás. A nagytanács halálra ítélte Jézust. Mind az evangéliumok, mind a híres történetíró Josephus Flavius (i. sz. 37–100) beszámolnak arról, hogy a vallási vezetők átadták az ügyet a római helytartónak:

"Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt, és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és sok görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereinek följelentésére Pilátus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik szerették. Mert harmadnapra feltámadt, és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette nevét.” (Flavius: A zsidók története, XVIII, 3)

Júdeát, vagyis a zsidók királyságát Kr.e. az 1. század derekán beárnyékolta a római impérium. Vazallus királyságként elfogadják a Római Birodalom fennhatóságát cserébe némi belpolitikai önállóságért. A római közigazgatás általában meghagyta a meghódított területek saját testületeit, így maradhatott Júdea provinciában a szanhedrinnek – a legfelsőbb 71 tagból álló bírói testületnek – komoly befolyása és funkciója. Ez a tanács döntött úgy, hogy halálra ítéli Jézust (Mt 27,1). 

A kivégzésekre a római hatóságoknak kellett engedélyt adni, ezért a templomból Jézust kora reggel átvitték az Antónia-erődbe, Poncius Pilátus Júdea, Idumea és Samária császári helytartójának rezidenciájába. Jézust itt már nem istenkáromlással vádolták, mivel a nép saját vallási ügyei hidegen hagyták a rómaiakat, hanem azzal, hogy önjelölt királyként aláássa a császári uralmat. Pilátus mégsem emelt vádat Jézus ellen, hanem Heródes Antipászhoz, Galilea fejedelméhez küldte, mivel Jézus galileainak számított. Heródes visszadobta a labdát,  visszaküldte Jézust a római helytartóhoz. Elképzelhető, hogy Antipász a római helytartónak bizonyítani akarta hűségét azzal, hogy nem adott igazat a jeruzsálemi főpapi tanácsnak. Annyi bizonyos, hogy ezután a két korábbi rivális kibékült egymással. Fontos tény az is, hogy a római helytartó amnesztiával megpróbálkozott. Mivel pészah ünnepe jött, egy foglyot a tradíció alapján kegyelemben részesíthettek, ezért Pilátus a tömegre bízta a döntést: kit választ, Jézust vagy Barabbást – ez utóbbit lázításért és gyilkosságért ítéltek el. Amikor Pilátus az ítélőszékben ült, a felesége Claudia Procula üzenetet küldött neki: „Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta." (Mt. 27.19.)  Mivel a helytartó nem talált semmit, ami a törvényes vádemelés alapjául szolgálhatott volna, de az addigra már felbőszült tömeg a megfeszítést követelte, ezért Pilátus átadta Jézust a megfeszítést végrehajtóknak. Bár próbálta magát cselekedetének felelőssége alól felmenteni amikor „mosta kezeit” a közhangulat nyomására végül kiszolgáltatta Jézust, és a végleges döntés felelősségtől nem szabadult. 

Miért lehetett fellázítani a tömeget?

A nép néhány nappal az ítélet előtt, például Lázár feltámasztásakor és virágvasárnapon óriási ovációval pálmaágakat lengetve üdvözölte Jézust, mint aki az Úr nevében jött.  Máté és Márk leírja: „A főpapok és a vének rávették a sokaságot...” (Mt 27,20); „A főpapok azonban felbujtották a sokaságot...” (Mk 15,11). Jézust rengetegen követték addigra, és minden bizonnyal egy-egy farizeusra is nagy hatással volt. Ha más farizeusra nem is, de Nikodémoszra mindenképp, hisz ő titokban fel is kereste Jézust, sőt, meg is akarta védeni a többi farizeus előtt egy vitában ("Elítél törvényünk valakit is anélkül, hogy először meghallgatták, s meggyőződtek volna róla, hogy mit tett?"Jn 7/52). Egyénenként minden bizonnyal nem hördültek volna fel Jézus ellen, de a tömegpszichózis jelensége elegendő magyarázat lehet arra, hogyan történhetett meg ez a hirtelen váltás. A papok korábban is megfélemlítéssel, manipulációval manővereztek. Másik magyarázat lehet az, hogy a nép már jó ideje a Messiás-várásban élt, és a megváltó személyében nem csupán spirituális, szellemi vezetőre, hanem gazdasági és politikai hatalommal rendelkező új uralkodóra számított (például ezért tartották messiásra utaló jelnek jelnek azt, amikor Jézus ellátta a tömeget hallal és kenyérrel), aki elűzi az elnyomó rómaiakat. Éppen emiatt történhetett meg, hogy miután Pilátus megverette Jézust és palástban, töviskoronában a nép elé állította, mondván „Ímhol a ti királyotok!”, a válasz így hangzott: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!”;  „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19,14–15). Egy megszégyenített, megkorbácsolt ember nem felelt meg Izráel szabadítójáról kialakult elképzeléseiknek.

Ki volt a felelős?

A címben feltett kérdésre tehát több válasz is lehetséges. Egyrészt, a végső felelősség a római hatóságot terheli, hiszen a legvégső döntést Poncius Pilátus hozta meg. Másfelől a felelős az ártatlan názáreti haláláért az éppen ott lévő felbőszült tömeg, aki nyomást gyakorolt a római hatóságra. Harmadrészt pedig a zsidó szanhedrin azon tagjai, akik felbujtották a tömeget. 

A Biblia tanítása szerint minden ember felelős Jézus haláláért az eredendő bűn okán, nem volt más mód arra, hogy Isten az ember bűneiért engesztelést kapjon, egyedül Jézus Krisztus ártatlan vérének az árán. Jézusnak ezért kellett emberi formát öltve megszületni és meghalnia, hogy mindenki másnak lehetősége legyen a būnbocsánatra, örök életre.  A kereszten ezt a helyettesítő áldozatot önként vállalta szeretetből: “Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk” (1. Jn 3, 16). Jézus küldetése céljára maga is rámutatott Márk evangélista szerint:

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. (Márk 10:45)

„A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (I. Korinthus 5:7) – idézték később Jézus követői is.

Éppen ezért utolsó mondatainak egyikében azt kérte az Atyától mikor a római katonák átszögezték kezét és lábát, hogy bocsásson meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.

Jézus Krisztus halálában és engesztelő áldozatában semmiféle vérvád nincsen egyetlen etnikum felé sem, hiszen az ortodox keresztény teológia a bűn egyetemességét és az emberiség kollektív felelősségét hangsúlyozza, és ezzel indokolja az engesztelés szükségességét." - hívja fel a figyelmet a kereszténység egyik fontos alaptanítására Dr. Grüll Tibor a már korábban említett tanulmányában.