A The OA a Lost és a Twin Peaks méltó örököse, sőt, bizonyos szempontból még élvezhetőbb is náluk.
Manapság az újságírók, a mozgóképszakértők és a nézők egyaránt nagy hévvel keresik és hangsúlyozzák ki a filmművészet olyan női alkotóinak jelenlétét, akik színészként, rendezőként vagy forgatókönyvíróként az audiovizuális élménygenerálás élvonalát képviselik. Meglepő, hogy ebben az egyre több szereplőt mozgató diskurzusban szinte még egyáltalán nem merült fel Brit Marling neve, pedig a hölgy színészként és forgatókönyvíróként is kimagasló munkákat tett le az asztalra az elmúlt évtizedben. Olyan filmkülönlegességeket köszönhetünk az ő közreműködésének is, mint a Felettünk a Föld vagy a Sound of My Voice. Utóbbi rendezőjével, Zal Batmanglijjal 2016-ban ismét összeálltak, és a Netflix égisze alatt megalkották az elmúlt évek egyik legfurcsább sorozatát. A The OA különös narratívája és sajátos felépítése miatt nehezen fogyasztható, ám a nemrég bemutatott második évad maradéktalanul meghálálja azon nézők kitartását, akik képesek megemészteni ezt a rendhagyó élményt.
Hét évvel ezelőtt veszett nyoma a vak Prairie Johnsonnak (Marling). Szülei azóta próbálják feldolgozni a veszteséget. Épp egy teljesen átlagosnak ígérkező nap veszi kezdetét, amikor minden a feje tetejére áll. Az immár felnőtt Prairie váratlanul előkerül, ráadásul újra lát. Az eltelt hét év a jelek szerint nem csupán szeme világát adta vissza a fiatal nőnek, hanem egy egészen új életcéllal és küldetéssel is felruházta. Mintha korábbi nevét elfeledte volna, az OA-nak nevezi magát, és a köré gyűlő, zaklatott lelkű középiskolások számára felfedi, hogy mi történt az elmúlt hét esztendőben, és azt is, hogy mit tervez következő lépésként a világról alkotott emberi tudás radikális kiszélesítésének útján.
2016-ban debütált a sorozat első, nyolc epizódot számláló szezonja, majd meglehetősen hosszú ideig, két és fél éven át kellett várni az idén tavasszal befutó, szintén nyolcfejezetes folytatásra. Szerencsés helyzetben vannak azok, akik most vágtak bele ebbe az epizódról epizódra egyre misztikusabbá váló kalandba, hiszen a második évad fényében egyértelműen látható, hogy az első szezon csupán bevezetőként funkcionált. A The OA konstrukcióját tekintve olyan, mint egy egyetemi szakdolgozat. Az első felvonás nyolc részben, kifejezetten elvont, befordulós, gondolkodtató módon fekteti le a téma elméleti bevezetését, ám a lényegi kifejtés a második felvonásra marad. Így történhet meg az, hogy a lélektani, földhözragadtabb filmdráma az első évadot záró fordulatot követően a második szezonban csavaros sci-fi thrillerré alakul át.
A becsapós kezdeti epizódok azt sugallják, hogy a történet a szektásodás, pontosabban egy új, fanatikus csoport létrehozásának folyamatát mutatja be, ám nem sokkal később - már az első évadban - rá kell jönnünk, hogy valójában intelligens science fictionről van szó, amely a tudományos fantasztikum több területén nyomot hagy. A The OA a halálközeli élmények kutatása, az álomfejtés és a multiverzum-elmélet kapcsán is izgalmas kérdéseket tesz fel, ráadásul nem fél határozott válaszokat adni, és egyértelmű konklúziókat levonni. Habár alkalmaz elvont szimbólumokat - például a szereplők által betanult, törzsi szeánszra hajazó mozdulatsort vagy az egyik fontos mellékszereplő, Homer Homéroszra utaló elnevezését -, ezek nem fordulnak át önkényes titkolózásba. Így nem kell attól tartanunk, hogy hasonló sorsra jutunk, mint a Lost, A hátrahagyottak vagy a Twin Peaks nézése közben, hiszen ezek kiváló alkotások, ám mégis sok részletet hagynak a levegőben lógva, a válaszokat a néző képzeletére bízva.
Az, hogy a The OA ki meri mondani a maga merész igazságait, arra is lehetőséget biztosít, hogy a cselekmény egy helyben való toporgás vagy ugyanazon körök újbóli lefutása helyett folyamatosan haladjon, fejlődjön. Amíg a legtöbb sorozat egyetlen téma vagy témacsoport köré szerveződik, és általában végig az első epizódokban lefektetett kontextuson belül mozog, addig Marlingék műve lépcsőzetesen épül fel, újra meg újra szinteket lép, és attól sem riad vissza, hogy az aktuális rejtélyek kibogozása után akár egészen másféle talányokról kezdjen beszélni. Ennek köszönhető az is, hogy már-már példátlan profizmussal szélesíti ki eseményláncolatának világát, amelynek a második évad lehengerlő cliffhangere, végső csattanója várhatóan még egy lökést ad a hivatalosan még be nem jelentett, de jó eséllyel várható harmadik évadban.
Brit Marling ritka, értékes ajándékkal büszkélkedhet: egyszerre több művészeti ágban jeleskedik, hiszen nem csupán kiváló színésznő, hanem a különleges, a sci-fi és a dráma határmezsgyéjén mozgó történetek kigondolásában is tehetséges. A The OA főszerepében pontosan azt a beleélést hozza, amellyel a Felettünk a Földnek és a Sound of My Voice-nak is értékes szereplőjévé vált, és teljesen egyértelmű, hogy színészi produktuma azért válik maximálisan kiválóvá, mert a Zal Batmanglijjal közösen megalkotott, saját történetében játszhat. A mellékszereplők castingja is remekül sikerült. Jason Isaacs korábban már többször, például A hazafiban és a Harry Potter-filmekben bizonyította, hogy jól állnak neki a komplex negatív figurák, és ebből a szempontból a The OA eddigi színészi karrierje csúcsa. A Prairie köré szerveződő fiatal gyerekeket (és egy tanárnőjüket) életre keltő színészek nehéz feladattal szembesültek, hiszen komoly, erőteljes kémiát kellett egymás között megteremteniük, és szerencsére remekül vették az akadályt. Ez a prímán összeálló színészgárda nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a produkció tudományos elmélkedéseit az emberi lélek és kapcsolatok bonyolult szövevényével is kiegészítse.
A The OA közel sem hagyományos, formabontó és titokzatos sorozat, de épp csak annyira, amennyire mindez szükséges. Kihagyhatatlan azok számára, akik érdeklődnek az univerzum szabályait feszegető sci-fi-alkotások iránt, valamint szívükben őrzik Damon Lindelof és David Lynch elvont gondolati világgal bíró munkáit, de azért válaszokat is szeretnek kapni legalább a kérdések nagy részére.
