Weyes Blood negyedik nagylemeze egy érzékeny artpop album: a Titanic Rising dalai valahol félúton lebegnek a szentimentalizmus és a vontatottság között, néhol ide, néhol oda áthajolva.
Weyes Blood zenéjét nagyon sok mindenhez lehet hasonlítani: a Titanic Rising első dala, a zongorás A Lot's Gonna Change például olyan, mintha egy női Father John Misty-t hallgatnánk - vagy inkább egy Elton John-t, de hát ugye előbbit erősen inspirálta az utóbbi. Máshol pedig Natalie Mering hangja - aki maga egy személyben Weyes Blood - könnyen összetéveszthető Joni Mitchell-el, sőt, a hangszerelésben néhol egy-egy poszt-Abbey Roady érás Beatles is felfedezhető. Ilyen zenészekhez hasonlítva lenni azért elég megtisztelő.
A Titanic Rising egy alapvetően lassan hömpölygő, melankolikus lemez. A Lot's Gonna Change-ben a narrátor visszatekint a fiatalabb énjére és bizonygatja, hogyha nem is lesz minden egyszerű, de rendben lesz, meg fog tudni állni a saját lábán - az utolsó két sor viszont egy kikacsintás, "mutasd meg, hol fáj", énekli gyengéden a múltbeli énjének, mint egy idősebb, tapasztaltabb testvér. Az Everyday egy vidámabb hangszerelésű (simán elférne a Pet Sounds-on is) dal, ami dalszövegileg hol vicces, hol szarkasztikusan szomorú - Natalie Mering szerint arról szól, hogy a "modern randevúzás mennyire nyugtalanító". A klipjében egy baráti társaságot látunk, akik egy erdei, hétvégi nyaralóban buliznak, de hirtelen elszabadul a pokol és valaki elkezdi tizedelni a társaságot, amolyan Ragyogás-hangulatban. Valószínűleg tényleg tud ilyen érzés lenni a randizás.
A Something To Believe (nem teljesen olyan, teológiai értelemben vett) hitvesztésről szól, mint a Father John Misty tavalyi, sétálós klippel megtámogatott dala, ahol a földön fekvő narrátoron átcsapnak a hullámok. A víz, mint fullasztó, elnyelő jelenség, szimbólum végigvonul az egész lemezen, nem csak a dalszövegeket érintve, hanem a hangszerelést is: címadó, insturmentális Titanic Rising például egy elég érdekes, szinesztézikus érztetet ébreszt fel, szinte látjuk magát a dalt, a Movies pedig az egyik legsúlyosabb dal a lemezen. Mintha a narrátor egyszerre fulladna bele a mindennapok, a realitás középszerűségébe ("The meaning of life doesn't seem to shine like that screen") és egy óriási tengerbe. Az utána következő Mirror Forever első két sora pedig a lemez két legkiemelkedőbb sora és egyben ars poeticája is: "No one's ever gonna give you a trophy / For all the pain and the things you've been through / No one knows but you" , a Wild Time meg úgy hangzik, mintha egy B-oldalas dal lenne a Sea Change-n. Az utolsó előtti szám, a Picture Me Better a legszebb, legszentimentálisabb dala a lemeznek, amit egyfajta reprízként a szintén instrumentális Nearer To Thee fejez be, lekerekítve az albumot.
A Titanic Rising nem egy hosszú lemez, viszont néhány dal a végtelen érzékenységben elúszik, így az egész sokkal lagymatagabbank, néhol unalmasabbnak hat, mint kellene lennie - pedig látszik, hogy Natalie Mering tehetséges dalszerző.
