Látássérültekből nem lesznek fotósok. A fotósok sem lehetnek látássérültek. Punktum.
Sarusi Istvánnak hívják azt a szentesi születésű fotográfus-újságírót, akinek a neve számos díjnyertes fotópályázathoz, kiállított képanyaghoz, ismeretterjesztő cikkekhez kapcsolódik. És ugyanennek a Sarusi Istvánnak szerepel a neve azokon az immáron megsárgult zárójelentéseken, melyek látássérüléséről árulkodnak. De ez a Sarusi István kikéri magának, hogy fotós mivoltában a megítélést látássérülése határozza meg. Nem akar a „fogyatékossággal élő szuperhős” szerepében tetszelegni. És köszöni szépen, de semmilyen egyéb, indokolatlanul felmagasztaló vagy kedvesen leereszkedő hamis megítélésből sem kér. Fotózni akar. Meg írni. Megörökíteni a szépet, a neki tetszőt. Láttatni, amit csak ő látott meg. Nem látássérültként, hanem fotósként.
A médiában dolgozol, most mégis a diktafon túloldalán ülsz. Ezek szerint akasztják a hóhért?
Gyakorlatilag igen. Ritkán szoktam ezen az oldalon ülni. Ugyanakkor ennek is megvan a maga hangulata.
A médiának, vagy akár a diktafonnak azon a bizonyos oldalán mit képviselsz egész pontosan?
Elég széles a profil. Részben ismeretterjesztő újságírással foglalkozom, ami sok mindent lefed. Műhelyfotózást is végzek, régi mesterségeket kutatok. Valamelyik nap láttam egy miskolci cipészt, aki négy saját készítésű cipővel indult egy német versenyen, mindegyik kézműves terméke aranyérmet nyert, őt például a közeljövőben szeretném megkeresni. Vagy az egyetlen magyar rézművest. A Földgömbnél van egy rovatom, a Mesterember, és elképzelhető, hogy a Nat Geonál is elindul egy rovat. A Digitális Fotó Magazinnak szakcikkeket írok. És van egy újabb irány, a mezőgazdasági szaklapok, ez viszonylag új terep, de állok elébe.
Újságíró vagy fotós? Melyik szó hallatán ver erősebben a szíved? Melyik vagy inkább?
Azt szoktam mondani, hogy egyiket sem tudom igazán, ezért csinálom mindkettőt. Amit nem tudok lefényképezni, azt leírom és amiről nem tudok írni, azt inkább lefotózom. Ez nehéz kérdés. Két külön szakma, de mindkét terület tartogat számomra könnyebb vagy kedvesebb feladatokat és ezért próbálom ezt egy egészként kezelni.
Most az a tendencia a médiában, hogy egyszemélyes stábokat keresnek. A fotózás, az írás, a videó – mindent egyszemélyben kell csinálni. De ha ez a trend, akkor ezt tanulja el az ember, én is ezt csinálom.
Az első fotóiddal díjnyertes pályázati anyagként találkoztam egy galériában. Semmi nem árulkodott arról, hogy látássérült vagy. Laikusként azt is hihetnénk, hogy a látássérülés akadályt jelent a fotózásban.
Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, mindenki abból főz, amilye van. Egyrészt megtanultam a gép beállításait. Vannak helyzethez illeszthető alapbeállítások. Úgy megyek terepre, hogy tudom például, hogy gyors mozgások lesznek, inkább személyeket fogok-e fényképezni, kint vagy bent kell-e fotózni. Ehhez képest van egy kiinduló alap, tudom, hogy mit mikor kell használnom. Elég sok gyakorlást igényelt ez, nem egy-két ilyen helyzetet kellett ahhoz megélnem, hogy fejből tudjam, hogy adott esetben mit lépek technikailag. Ha nagyon belefeledkezem a témába, akkor ezt úgy felejtem el, ahogy van. Onnantól válik izgalmassá a történet, de mivel digitális technikáról beszélünk, ezért vissza tudom nézni a képet keresőből, rá tudok nagyítani a képre, ellenőrizni tudom, hogy jó helyen van-e az élesség. Ez mondjuk nem látássérült-specifikus dolog, a keresőben kell megkomponálni a képet és ez iszonyatosan nehéz, még akkor is, ha a szemedhez tudod állítani a fókuszt.
A látássérülésed hogy alakult ki? Ez nem veled született, ha jól tudom…
Három hónapos koromban vették észre a szüleim, hogy furcsa szemmozgásaim voltak. Hogy ebből hogyan diagnosztizálták azt a daganatot, ami haladt az agyam felé, azt én sem tudom. Amikor ezt injekcióval megölték, akkor sérültek a látóidegek a bal és a jobb szemem érintettségével. Ebből fakad a látásvesztés. Ha őszinték vagyunk, és ha ez a daganat eléri az agyamat, akkor nem biztos, hogy most itt ülünk és erről beszélgetünk. Nyilván ez egy borzasztó és kemény szülői döntés volt. Egy olyan döntés, hogy a két rossz közül melyiket választják… És a jobbik rosszat vagy a kevésbé rosszat választották, és azt gondolom, hogy saját szempontomból nézve valószínűleg én is ezt választottam volna. Ennyit tudok róla. Nem fáj, nem zavar, meg lehet tanulni együtt élni vele. Persze a mindennapokban, ha részletekben nézzük a dolgokat, akkor korlátoz. De ha megtanulod használni azt, ami van, akkor a határok tágíthatóak. Finoman fogalmazva erősen dolgozom azon, hogy az összes orvosi szakkönyvet át kelljen írni, mert rosszul esik, ha be vagyok skatulyázva. Azt gondolom, hogy most is tudom, korábban is átláttam, hogy mi az, amit meg tudok csinálni, és mi az, amit nem. A féltő, óvó attitűdöt is értem, hogy „jaj, ne, mert…”. De basszus, miért ne? Ha megtapasztalok valamit, ami nem megy, nyilván nem fogom erőltetni. Nem toporzékolok, hogy én márpedig vadászpilóta vagy űrhajós akarok lenni. Ha valami nem megy -és nagyon kevés ilyen dolog van- akkor azt nyilván felismerem és akkor magam is azt mondom, hogy „bocs, de ezt nem”. Nagyjából így viszonyulok ehhez a helyzethez
Több nyertes pályamunkával a hátad mögött, számos megkereséssel, fotósként kikéred magadnak, hogy a látássérülésed bármilyen módon befolyásolja a munkád megítélését.
Fontos, hogy ne azért találják jónak a képeimet, mert látássérült vagyok, hanem azért, mert az adott kép tényleg jó. Falra tudok az olyasmitől mászni, hogy „hú, ez a kép egész jó ahhoz képest, hogy rossz a szemed”. Ha a viszonyítás nem billen el, és így minősül jónak a munkám, az teljesen más érzés, mintha a handicap-em ismeretében, ehhez képest ítélnek meg.
Hogyan találkoztál a fotózás eszköztárával?
Makettezésből kifolyólag, ami szintén jó „sport” látássérültként. Szóba került, hogy egy szaklapnál tudom publikálni a munkáimat, ehhez nyilván fotózni kellett volna, kellet is. Két lehetőség volt, vagy kértem egy kamerát, vagy megkértem valakit, hogy legyen szíves befotózni a munkáimat, de mivel sokkal érdekesebb a makettépítés fázisait is dokumentálni, ezért háromhetente elég ciki lett volna elhívni bárkit vagy elkérni egy fényképezőgépet. Így aztán vettem egy gépet meg egy szakkönyvet hozzá, utánanéztem, hogy miket írnak az adott beállításokra vonatkozóan és a kíváncsiság ebben az irányban tovább mozdított. Már nemcsak a maketteket fényképeztem, hanem a tájat, vagy éppen egy esküvőt. Elég gyorsan sikerült belecsöppenni ebbe a történetbe egy csongrádi helyi lapnak köszönhetően.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
A tavalyi sajtófotó megjelenésemre. Ez egy bagoly volt, a Mátrában ütközött egy dróthálónak. Neki is a szeme sérült meg. Ez némi párhuzam köztünk, de neki lézerrel műtötték a szemét. Nagyon komoly állatorvosi beavatkozást hajtottak végre, ráadásul Szentesen. A bagoly sokat utazott ahhoz, hogy ez megtörténhessen. De maga a sztori szerintem hihetetlenül érdekes volt, önmagában az is, hogy egy állatorvosi műtőben fényképeztem. Műtét alatt vaku használata nem lehetséges, és nagyon kevés a fény. Úgy mentem haza, hogy iszonyatosan kíváncsi voltam, hogy lesz-e egyáltalán használható kép. És lett. Amikor viszontláttam a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ falán a teljes anyagot a Máté Bencéétől néhány méterre, az hatalmas elégtétel volt. Onnantól azt éreztem, hogy a fotográfus-fotóriporter társadalom valahol talán be is fogadott ezzel.
Milyen terveid, elképzeléseid vannak a jövőre nézve?
Lehetőség függvényében külföldön próbálgatnám a szárnyaimat. Eleinte a közeli országokban dolgoznék, Łódźból már van egy fényfesztiválos emlékem 2018 őszéről. Tavaly voltunk kint a Szentesi Fotókörrel, lengyel fotós kollégák hívták meg a társaságot, a fényfesztivál idejére időzítették ezt. Európán belül a lyoni után Łódźban van a második legnagyobb ilyen esemény fényfestéssel, lézer show-val. Több is, mint amit az ember el tud képzelni. Kattintgattunk, de nem feltétlenül arra ment ki a játék, hogy legyen belőle egy sztorim. Ha tizenöt emlékkép marad, az már megérte. És hát meglett a tizenöt bőven. Hozzáteszem, körülbelül két memóriakártyát fényképeztem tele, ami nagyságrendileg ezerkétszáz kép. Ebből harmincat hagytam meg, amiről azt gondoltam, hogy hajlandó vagyok leutómunkázni, és amiből jó kép lesz aztán. Ez volt az első külföldi történet, és több különböző verzióban más-más helyeken megjelentek ezek a képek, A Földgömb legutóbbi számában is, de annak idején a National Geographic is jelentetett meg a weboldalán pár sort és néhány fényképet ehhez kapcsolódóan. Több helyre is eljutott ez a történet.
