Jelentéktelen befejezést ért minden idők egyik legjelentőségteljesebb sorozata. A Trónok harca által okozott csalódás kézenfekvő volt ugyan, de nem elkerülhetetlen.
Felsorolni is nehéz, hányféleképpen definiálta újra a sorozatok és úgy általában a mozgóképek világát a Trónok harca: mozis látványt hozott a tévéképernyőkre, népmesei hősök helyett megkérdőjelezhető erkölcsű karakterekért kezdtünk rajongani, és az internet és a streaming korában elérte, hogy egy epizód tévépremierje újra eseményszámba menjen. A finálé után azonban valószínűleg mégsem így fogunk visszaemlékezni rá, hanem a befejezés rossz szájíze örökre be fogja szennyezni a sorozat emlékét.
A rajongók elégedetlenségét jól mutatja, hogy már 1,2 millióan írták alá az évad újraforgatását követelő petíciót, azonban a Trónok harca nem az utolsó métereken hasalt el, sőt önmagában nézve az utolsó hat epizód abszolút megállja a helyét. Magáért beszél, hogy akármennyire is csalódott voltam, akármennyire is felidegesítettek a méltatlanul logikátlan húzásai, megbabonázva néztem még a 75 perces epizódokat is, és egyszer nem jutott az eszembe az órámra nézni.
A képi világ továbbra is impozáns, Miguel Sapochnik még mindig a sorozatokban dolgozó rendezők egyik legjobbja (már amikor munkáját nem rontja el a fényelés és az HBO GO tömörítése), Ramin Djawadi zeneszerző minden korábbinál jobban kitett magáért, és akárhogy is nézzük, ez a szezon mindent megtett azért, hogy a megfelelő katarzist biztosítsa. Odaért a megfelelő csúcspontokra, sikerült rácáfolnia a látszólag minden eshetőségre felkészült rajongói elméletekre, valamint több epizódban is páros lábbal állt bele a nosztalgiába. Ez utóbbi akármennyire is közhely a mostani mozgóképes palettán, de a Trónok harca azzal az előnnyel bír, hogy nem egy 30 évvel korábbi műre kacsintgat vissza, hanem valódi, élő múltja van nézőivel. Egy-egy visszaemlékezés, keretező utalás mögött tényleg érezni, hogy mekkora utat tettek meg ezek a karakterek, és mekkora utat tettünk meg mi velük együtt.
Ez azonban semmiképpen nem David Benioff és D.B. Weiss érdeme. A sorozat írói George R.R. Martin regényeit lehagyva úgy döntöttek, hogy a szerző által saját bevallása szerint öt regénnyire tervezett végjátékot 13 epizódban letudják, és még az HBO által felajánlott 20 résszel sem élnek. Ezek után szinte a teljes hetedik évadot időhúzással és az erőviszonyok finomítgatásával töltötték, tehát elkerülhetetlen volt az a kapkodás és rohanás, amely a nyolcadik szezont jellemezte. Benioff és Weiss nemcsak kontinensen jelen lévő távolságokat, a Westeroson élő milliónyi közembert spórolta ki a fináléból, de a karakterek által képletesen megtett utakat is, akik a szó szoros értelmében és képletesen is mindig csak megérkeztek valahová. De ennél többre egyszerűen idő sem lett volna 6x60-70 percben, amely két sorsdöntő csatát is magában kellett foglaljon.
Ez persze nem menti fel az alkotókat, amiért időként saját maguknak is ellentmondva, világuk szabályrendszerét figyelmen kívül hagyva vagy teljesen ötletszerűen alakítva vezették végig a Trónok harcát ezen az úton. Elvégre kapkodni lehet úgy is, hogy a csata után nem nő meg hirtelen ugyanannak a seregnek a mérete, nem válnak fegyverek és rémisztő lények hirtelen hatástalanná és nem maradnak kávéspoharak az asztalon. És legfőképp, nem szentelnek sok időt olyan figuráknak, akiket potyautasként rángattak magukkal a korábbi évadokból, és tudják is róluk, hogy jelentéktelenül fognak eltűnni a sorozatból.
A Trónok harca nyolcadik évadában ugyanis leginkább az fáj, hogy bár a búcsúról lelkiismeretesen gondoskodott, a méltó búcsúról már nem. A széria utolsó 13 részében gyakorlatilag semmi más nem történt, mint hogy a szereplők sorban állva várták, hogy a gép osszon nekik valami befejezésnek látszó végzetet. Az egész sorozat folyamán nem akadt ennyi példa arra, hogy karakterek nem azért haltak meg (vagy távoztak más módon), mert az karakterívük egyenes következménye volt, hanem mert csak szerencsétlenek voltak, égbekiáltó hülyeséget követtek el, de legfőképp, mert egyszerűen csak feleslegessé váltak az írók számára. A lényeg az volt, hogy minden szál elvarrásra találjon, nem az, hogy ez a nyolc éve tartó, komplett élettörténeteket elmesélő, nagy legendákat megidéző történetfolyam megdicsőülésre találjon.
A Trónok harca tehát lehet, hogy véget ért, de valójában nem fejeződött be: örökké ott fognak élni bennük a szereplők beteljesületlen vágyai, kimondatlanul maradt szavai, a figyelmen kívül hagyott jóslatok és történetszálak. (Amiből egyetlen epizódban akár kilenc darab is akadt.) Ilyen értelemben megkaptuk az alkotók által ígért keserédes búcsút, hiszen tulajdonképpen nagyon is illik minden idők egyik legjelentőségteljesebb sorozatához, hogy igazán soha ne tudjuk magunk mögött hagyni.
