A John Wick: 3. felvonás - Parabellum pont olyan indokolatlanul hosszú, mint a címe, de az akciók legalább még mindig lélegzetelállítóak.
2014-ben mozgásba lendültek a szélkakasok, 2017 elhozta az igazán borús fellegeket, idén pedig végre rászakad az ég John Wick (Keanu Reeves) fejére. A Rémkirály, a globális bérgyilkos-hálózatot irányító Felső Kör egykor legjobb embere száműzötté vált, mert a béke szigeteként funkcionáló Continental Hotel területén eresztett golyót ellenfelébe. Miközben a kegyvesztett profi ripityára törő csontok erdejében menekül, hogy segítséget kérjen régi szövetségesétől, Sofiától (Halle Berry), New Yorkba megérkezik a dementor kisugárzású Ítélethozó (Asia Kate Dillon), hogy megbüntesse azokat, akik segítették a renegát Wick eddigi akcióit.
Az 1980-as évek akciófilmes hőskora után a műfajt a popkultúrán belül is többnyire alacsonyabb értékű kulturális termékként kezelte a közönség, kizárólag gondolkodáskényszertől mentes kikapcsolódásként tekintve az ilyen jellegű művekre. A 2010-es évek jelentőst változást hoztak olyan alkotásokkal mint a Drive vagy a Mad Max: A harag útja. A talán legfontosabb mérföldkő azonban mégis az indonéz The Raid: Redemption volt, amely bemutatta, hogy lehetséges magas művészi színvonalon, igazán változatosan koreografálni az akciójeleneteket, amelyek így gond nélkül biztosítják a moziélményt és a kulturális minőséget is a néző számára. Ezt a szemléletmódot vitte tovább a John Wick első része, majd a kaszkadőrből lett Chad Stahelski a második felvonással bizonyította, hogy rendezőtársa nélkül is helytáll. Így nem meglepő, hogy a következő kalandra is visszatért a direktori székbe.
A "Ha békét akarsz, készülj a háborúra!" ősi bölcsességre utaló Parabellum alcímmel a filmszínházakra rárobbanó harmadik epizód nem hagyja cserben a gyönyörű akciókonstrukciók rajongóit. A puszta kezes és fegyveres összecsapások terén az új film csupán hangyányival marad le elődeitől. Keanu Reeves komor arccal, néha kissé cinikusan, pisztollyal, késsel, motorral, lóháton és harci kutyával egyaránt osztja az ellent, és fegyverboltban, istállóban, továbbá marokkói sikátorokban is bőszen oltja ki a romlott életeket. Mindezt vérgőzös, de eszméletlenül ügyes effektekkel kommunikált brutalitás kíséri, ráadásul a kreativitásra sem lehet panaszunk: a végső összecsapások ugyan túlnyújtottra sikerednek, ám a játékidő első felében Stahelski ügyesen kerüli ki a tipikus akciójelent-sablonokat. Jó példa erre az a képsor, amelyben John egy fegyverboltba berontva a kiállítási tárgyakkal kezdene tüzelni, ám azok persze nem működnek egyből, így a helyiségben található számos pisztolyból kell ízibe összeszerelnie egy használható gyilkolóeszközt.
Ugyanakkor rendkívül szomorú az, hogy a látványos, elragadó akciókat ezúttal kifejezetten gyenge forgatókönyvírói munka kíséri. Az első rész megindító bosszúfilmként nem csak vércseppeket, hanem könnyeket is fakasztott, a folytatás pedig kreatívan kidolgozta a Felső Kör sugarában szerveződő bűnhálózat rendszerét és szabályait. A Parabellum megkísérli John Wick univerzumának bővítését, és habár az Ítélethozó figurája eléggé emlékezetes, a cselekményvezetés fordulatai meglehetősen erőltetettek, a címszereplő karakterdrámája belaposodik, a párbeszédek pedig kifejezetten céltalanok, sőt, sokszor egyenesen értelmetlenek. Laurence Fishburne buzgón puffogtatott szóképei például üresebbek, mint a munkahelyed 16:30 után. Mindennek tetejébe a befejezés teljesen szétcsúszik, így tisztességes trilógiazáró rész helyett csak egy újabb nyitva hagyott szegmenst kapunk.
Mit segít mindezen a nagyjából 12 perc erejéig a produkcióba belerángatott Halle Berry? Hát nem sokat, leginkább csak üvölt és hörög, sőt, mivel a betonkemény bérgyilkosnő figuráját helyenként masszívan túljátssza, színészi produktuma eltörpül az Ítélethozót életre keltő Asia Kate Dillon mellett, akitől azért tényleg lehet kicsit parázni. De öröm az ürömben, hogy a mozgóképtörténelem egyik legmegátalkodottabb csirkefogója, Ian McShane ismételten parádézik.
A John Wick 3. felvonása olyan, mint a végül napsütésbe forduló, borongós reggel. Rád ijeszt, felspannol, még az esőt is a nyakadba szakítja. Ám aztán halványodni kezd, egyhangúvá válik, és végül kellemetlen, izzadt fülledtséget oszt ki a kezdeti hideg okán túlöltözött tested osztályrészéül.
