Ramy Youssef önéletrajzi ihletésű sorozata, a Ramy egyszerre vígjáték, identitáskeresés és elmélkedés, de leginkább az év egyik legérdekesebb gyöngyszeme.
A Ramyról első látásra Aziz Ansari sikersorozata, a Master of None ugorhat be, hiszen Ramy Youssef is tulajdonképpen saját élményeit írja bele és játssza el félórás szösszeneteiben. Ráadásul mindketten másodgenerációs muszlimok az Egyesült Államok keleti partvidékén, csak éppen Youssef nem pakisztáni, hanem egyiptomi származású, és egy fokkal komolyabban veszi a vallást, mint Ansari. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy ő fundamentalista vallásos volna, sőt éppen az okoz számára identitásválságot, hogy miközben a Ramadántól a napi 5 imáig minden hagyományt tart, a házasság előtti szex tilalmához már nem fűlik a foga, és általánosságban is nehezen tudja összeegyeztetni a vallási szabályokat a modern amerikai életvitellel.
A Ramy ugyanakkor távolról sem kulturális ínyencfalat, hiszen Ansari munkásságához hasonlóan tágabb értelemben egyaránt szól az Y-generáció útkereséséről, a párkeresés modern formáinak kihívásairól, szüleink életútjának megértéséről. A vallási elemeket leszámítva gyakorlatilag bármelyik közösségi média-használó, egyedülálló, nagyvárosi, de a szüleinél élő fiatal magára ismerhet a látottakban, de legkésőbb a mindent jobban tudó, antiszemita nagybácsi feltűnésénél érezni fogjuk, hogy nagyon kevés tekintetben áll távol tőlünk az a viszonyrendszer, amelyben a címszereplő boldogulni kénytelen. Youssef többnyire szókimondóan és viccesen, de cseppet sem mesterkélten ábrázolja környezetét (a mellékkarakterek parádésak), a humor ugyanakkor csak eszköz arra, hogy kihangsúlyozza saját helyzetének szürreális voltát.
A sorozat eleinte csak kacérkodik a mágikus realizmussal: az epizódok végére egy-egy költőien bizarr helyzetben csúcsosodik ki Ramy aktuális dilemmája, azonban az évad előrehaladtával egyre bátrabban teszi magáévá az álomszerű elemeket. Az évad második felében már inkább tűnik úgy, mintha a Master of None helyett a polihisztor Donald Glover remeke, a helyi fekete szubkultúra életét bemutató Atlanta inspirálta volna - már csak azért is, mert a Ramy ugyanolyan bátran váltogat karakterek, helyszínek és idősíkok között is. Youssef és alkotótársai azonban egyelőre még nem művelik azonos szinten ezt a stílust és formátumot (bár tegyük hozzá, az Atlanta is igazán csak a második évadra találta meg a saját hangját), és a mágikus realizmus "mágikus" része helyenként inkább öncélú és hatásvadász, mint valójában varázslatos. Ebben némileg közrejátszik az is, hogy a Ramy a későbbi részekben egyre kevesebb kísérletet tesz a humorra is, amitől egyben a korai lazasága is elveszni látszik.
De a sorozat láthatóan egyre komolyabban is akarja venni magát, részről részre jobban kihangsúlyozza az identitásválság motívumát, és egyre drámaibb felhangokkal ruházza fel. Ez azonban egy 10x30 perces sorozat esetében még túl nagy falatnak bizonyul: a főszereplő édesanyjával, illetve húgával foglalkozó, vagy éppen az időben a 18 évet visszaugró epizódok érdekes kiegészítései az összképnek, azonban túlságosan megtörik mind a sorozat hangulatát, mind a fő narratíva lendületét. A második évad tájékán, vagy éppen több epizód között elszórva remekül működhettek volna ezek a közjátékok, ebben a formában azonban kissé azt érezni, hogy Ramy Youssef nemcsak főszereplőként, de alkotóként is kissé tanácstalan még, és egyelőre nem érzett rá arra, hogy mit és hogyan kéne belefogalmazni művébe a téma rengeteg vonatkozásából.
Ugyanakkor legyen bár kissé kiforratlan, a Ramy az idei sorozatfelhozatal egyik legnagyobb különlegessége, egy olyan mű, amelyet témáját és stílusát tekintve is nehéz lenne besorolni bárhová. Egyszerre könnyed és filozofikus, humoros és szívbe markoló, és egyszerre szól egy nagyon speciális kulturális háttérről és úgy általában az életről.
