Elhallgattatott tudósok és pucér bányászok mentik meg a világot a Csernobil című minisorozatban.
1986. április 26-án minden megváltozott: a Szovjetunió önmaga által bizonygatott tévedhetetlensége visszafordíthatatlan kárt szenvedett, Európa pedig a nukleáris holokauszt küszöbére sodródva kapott évszázados távlatra szóló leckét arról, hogy az atomenergia nem játék. Az Ukrajnában található Csernobil szovjet fennhatósággal működő atomerőművében ezen a napon robbant fel a sérthetetlennek gondolt reaktor, több ezer röntgen sugárzást bocsátva a keleti blokkra. A további károk megelőzése helyett beindult a hiba eltussolását célul kitűző propagandagépezet, amely számos lehetőségtől megfosztotta az emberek millióinak megmentéséért küzdő tudóst, Valerij Legaszovot (Jared Harris) és a tragédia súlyának csökkentése mellett az igazság érvényesüléséért is küzdő társait.
A Csernobilról szuperlatívuszokat és örömódákat zengő, rajongó vélemények elgondolkodtathatják azt, aki tesz egy lépést hátrafelé, és úgy szemléli a folyamatot. Craig Mazin és az HBO produkciója kétségtelenül ott van a legjobb minisorozatok között, de az egyértelműen túlzó reakciók mintha arra mutatnának rá, hogy a Csernobil kiemelkedő minőségével meglepte a közönséget, amelyből az következik, hogy rendkívül ritkán készül ehhez hasonló, igazán erőteljes történelmi katasztrófafilm. És ha belegondolunk filmélményeinkbe, ez az állítás valóban igaz. Szerencsére a megvadult rajongói zúgolódás lehámozása után is elmondható, hogy kiemelkedően hatásos, megalkuvást nem tűrő, merész szériával van dolgunk.
Hangjukat hallató, lelkes követőihez hasonlóan a Csernobil is néha túloz egy kicsit párbeszédes jeleneteiben. A szovjet álhírgyártó mechanizmus elítélését és az igazságot helyenként képeslapok bölcsességeinek szájbarágó magatartásával hangsúlyozza. A média és a politikai vezetés őszinteségének fontosságát kiemelő üzenet rendszeres nyomatékosítása azonban csak néha válik erőltetetté. A legtöbb alkalommal teljes mértékben indokolt, hiszen a huszadik század egyik legsúlyosabb katasztrófájának bemutatásához szükséges némi szentimentalizmus. Különösen akkor, amikor az események emberi oldala kerül előtérbe.
Emberi oldal alatt elsősorban nem a Szovjetunió felsőpolitikai-vezetését és legfőbb katonai döntéshozóit értem, hiszen a sorozat tanúsága szerint nem ők gátolták meg Kelet-Európa sugárfertőzött infernójának beteljesülését. Ők csupán a tények hiú tagadásáért, a tudományos információk meghamisításáért és a nyugati világ felé közvetített álszent propagandáért voltak felelősek. A Csernobil mindez alapján nem is tartja őket méltónak arra, hogy a játékidő kis részleténél hosszabban szerepeltesse őket. Helyettük átlagos, nyugodtabb időben teljesen hétköznapinak tekinthető szakértelemmel rendelkező emberekről mesél: a tűzoltókról, akik gondolkodás nélkül válaszoltak a parancsra, aztán kínok között, eltorzult testtel haltak meg és a nőről, aki a szabályokkal nem törődve beszökött a kórházba, hogy elbúcsúzzon szerelmétől. A fiúról, aki radioaktív kiskutyák és kismacskák tucatjait lőtte agyon és a bányászokról, akik - miután a ventilátorhasználatot megtagadták tőlük - anyaszült meztelenül ástak alagutat a reaktor alá. És nem utolsósorban a végzetes következmények lehetőségére mindenkinél korábban felfigyelő Valerij Legaszovról és a bajban társává váló pártképviselőről, Boris Shcherbináról (Stellan Skarsgård), valamint Ulana Khomyukról (Emily Watson), aki fiktív karakterként az annak idején Legaszov mellett álló tudósok csoportját jelképezi. Ők azok, akik miatt még lélegzik Európa.
Remekül kezelt figuráinak köszönhetően a Csernobil grandiózus történelmi katasztrófafilmnél jóval többé, sokrétűbbé válik. A cselekmény előrehaladásával több ízben betekintést nyerünk a KGB paranoiájába és abba, hogy ez miként keseríti meg Legaszov és Shcherbina életét. Ez erős thrillerízt ad az összképhez, amelynek műfaji skáláját tovább szélesíti az utolsó epizód kőkemény tárgyalótermi drámája. A sikerhez a színészgárda is hozzájárul: Jared Harris igencsak hiteles és Emily Watson is jól alakít, igaz, szerepeltetése kapcsán kissé furcsa az a döntés, hogy egy csapat elhivatott tudósról csupán egyetlen, kitalált karakter útján emlékeznek meg a készítők. A prímet Stellan Skarsgård viszi, aki lehet, hogy svéd és angolul beszél, de letaglózó profizmussal kelti életre a pártja értékrendjével szembekerülő szovjet politikust.
Az HBO alkotása nem csupán karakterkezelésben példás, hanem filmtechnikában és a rendezői munkában is. A mind az öt epizódot dirigáló Johan Renck sokkoló drámai érzékkel rekonstruálja a hírhedt atomkatasztrófát és következményeit. Pontosan tudja azt, hogy hatásvadász, túlzóan naturális jelenetek helyett precíz kameramunkával, fajsúlyos filmzenével és a fizikális borzalmakat minimális mértékben megmutató jelenetekkel sokkal nagyobb hatást tud elérni. A gyilkos lövés helyszínétől távolodó kamera és a fájdalmas nyüszítés keményebben kifacsarja a néző lelkét, mintha valóban látná a sugárfertőzött kutya szétloccsanó agyát. Nem kell percekig néznünk a legnagyobb dózist elszenvedő tűzoltók szó szerint szétmálló testét, elég csak egy-két jól megtervezett pillantás személyes poklukba, és már készen is állnak a rémálmok. És elegendő az is, ha tanúi vagyunk a katasztrófa bekövetkezte után nem sokkal az égből vergődve aláhulló madár haláltusájának, hogy tudjuk: mostantól semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt.
Ez igaz a tévétörténetre is, hiszen a Csernobil által teremtett sorozatélmény mostantól fogva jó eséllyel nagyon hosszú időn keresztül, évtizedek múltán is viszonyítási alap lesz a minisorozatok között. Helyenként túl nagy szavakat használ, de még ezek mögött is végig ott húzódik a történelmi jelentőségű mondanivaló és a számos, a csernobili tragédia vonzáskörzetében örökre megváltozó emberi élet súlya.
