A Mérgező szülők című könyv olvasása közben izzad az ember tenyere. Ahogy a könyv alapján készült Bezzeg az én anyám című táncelőadás közben is.

Az nem is annyira meglepő, ha egy szépirodalmi mű inspirációként hat egy teljesen más modalitásban alkotó művészre és az eredeti tartalom egy festményben vagy egy kortárs táncelőadásban kel új életre. Az viszont egészen rendhagyó és megdöbbentő, amikor egy igencsak torokszorító témát boncolgató, pszichológiai felvetéssel bíró önsegítő könyv ihlet meg egy koreográfust. Susan Forward Mérgező szülők című könyve márpedig nem habkönnyű esti mese. A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy gyermekként mindannyian a szülők emocionális és mentális palántáit fogadjuk be termékeny táptalajként, mindezt gyermeki ártatlansággal és passzivitással, de felnőttként már kénytelenek vagyunk viselni a következményeket. Akkor is, ha destruktív hatások értek és ezek mentén alakult át érzelmi életünk és személyiségünk. Akkor is, ha mérgező szülők ültették belénk palántáikat, melyek aztán kanyargós indákkal fojtogatnak egy életen keresztül. Bár valóban meglepő, hogy egy önsegítő könyv ihlet meg egy koreográfust, de ha abból indulunk ki, hogy a könyv is a kapcsolataink világában tapogatózik és sebzettségünknek állít mementót, akkor a napnál is világosabb, hogy hogyan lesz mindebből tánc.

Az Inversedance és Balkányi Kitty koreográfus nagy vállalást tettek a Bezzeg az én Anyám című táncelőadás megszületésével. Az említett önsegítő könyv pszichológiai egyenletei az alkotó kezek közt szubjektivitássá és élményszerűséggé puhulnak, és a hat táncos (Bódi Bianka, Dowidat Sára, Ferencz Vivian, Ivanov Gábor, Lendvay Zsóka és Petrőcz Cintia Vanessza) által válnak befogadhatóvá. A zene összeállítását Gergely Attila végezte, a fényterv a társulatvezető Fodor Zoltán munkája. Az előadás az NKA Imre Zoltán Program, valamint az Előadó és Alkotóművészetért Alapítvány támogatásával valósul meg.

A táncelőadás címe egyébként az istenszerű szülőkre utal, mely a Forward által megfogalmazott szülőtípusok egyike. Ez a típus látszólag feddhetetlen és támadhatatlan, mindenhatósága megkérdőjelezhetetlen, aminek tükrében a gyermek vélt vagy valós hibái, valamint a szülői tökéletességhez mért hiányosságok könyörtelenül szembeötlőnek tűnnek. Forward egyebek mellett azt is hangsúlyozza, hogy a gyermek elsőrendű szükséglete a biztonság, és akárhogy is viszonyul a szülő a gyermekéhez, az állandóság és biztonság címkéjét ez a bánásmód kapja. Könnyebb és fájdalommentesebb ezt a címkét őrizni és rajta felejteni családi örökségeinken, mint fenntartásokkal kezelni a készen kapott örökség létjogosultságát és a szülői képviselet érvényességét, értékét. Gyermekként ez különösképpen így van, de felnőttként sem egyszerű a megkérdőjelezés és kétségbe vonás. Az előadás azonban nem esik abba a hibába, hogy tettest és áldozatot hirdet, nem bántalmazó anyákat és elgyötört gyermekeket vonultat fel. Az anya-gyermek kép csak kezdő motívumként jelenik meg, de ennek a kapcsolati alternatívának az elágazásai építik fel az előadás nagy részét. A rossz anya és az érzelmileg kifilézett gyermek tanmeséje helyett ez az előadás sokkal mélyebb szintű bepillantást enged a kapcsolatok működésébe. Lényegében egy olyan dinamikai térképet vázol fel, ahol eltérő szerepekben és relációkban vagyunk a mérgező kapcsolatok teremtői vagy éppen elszenvedői. És ennek az is a részét alkothatja, hogy teljesen egyedül vagyunk, jelen idejű bántalmazók nélkül, önmagunk világába zárva. Vergődés és megkapaszkodás: ha nagyon leegyszerűsítjük, ez köszön vissza mozgásban és a mérgező kapcsolatokban egyaránt. A zárt terek egyszerre jelentik a biztonságnak hazudott, ismerős otthonosságot és a fojtogató, menekülésre ösztönző diszkomfortot. A zárt teret nem ritkán hús-vér testek hozzák létre, hús-vér testeket kelepcébe zárva. Nincsenek ténylegesen leosztott szerepek. Mérgező szülők mérgezett gyermekei továbbörökített kapcsolati mintákkal sodródnak más emberekhez, vonzódnak másokhoz, akiknek szintén saját sorsuk alakította ki a közeledésre adott fogadókészséget. Szerepek és szereplők nincsenek, relációk vannak, kapcsolati dinamika és annak villanóképei.

Az előadás tere mindvégig rendezetlenséget sugall. Földön heverő ruhadarabok szabdalják mozaikokra a táncteret. Levedlett, letépett, elhagyott ruhák a földön, amelyekről senki nem tudja, hogy hogyan kerültek oda, de néha egy-egy ruha gazdára talál. Néha valaki magára ölt egy súlyos téli kabátot vagy éppen egy könnyű kelmét. Egészen költői a szimbolika, ahogy egy-egy kapcsolat szerepekkel öltöztet fel bennünket. A kezdő kép a háttal ülő édesanyát láttatja, aki a kelmékkel foglalatoskodik, őt fonja körül a gyermek, keresvén a megtapadást, az ölelést. Azonnal betör egy asszociáció, József Attila Mama című verse: „Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.” Ez az áthallás bár megindító, de akár a klisé irányába is tolhatná az előadást, viszont nem sokkal később az anya szerepből átminősülve ugyanez a táncos keresi légies mozdulatokkal a maga helyét és biztonságát egy másik vágyott kapcsolat hézagaiban.

A kapcsolatok ziláltságának ellenére a legdrámaibb pillanatok mégis az egyedülléthez köthetőek. A táncos jobb híján már csak a támaszfal megkérdőjelezhetetlen függőlegességében bízhat akkor, amikor valamihez (valakihez) simulni akar. Persze a magány természeténél fogva kudarcra ítéltetett az érdemi kapcsolódás, így inkább görcsbe rándul a test és megfeszülnek az inak. Egészen szívet tépő, hogy az egyetlen férfi táncos, aki az előadás első perceiben még fénycsóvával manipulálta a megdelejezett nőket, egyszer csak magányosan vergődik a saját, mozgásban átélt monodrámájában. Ez a férfi talán már nem ugyanaz a férfi, mint a fénycsóvával idomító szemfényvesztő, de akár ugyanaz is lehet. Hiszen az előadás építőköve nem a szerep és még kevésbé a szereplő, hanem a reláció, a kapcsolat maga. Vagy annak hiánya, a kapcsolódásra való vágy kongó üressége.

Az előadástól nem, a Mérgező szülők című könyvtől kaphatunk feloldozást. Önsegítő könyv lévén a kiútkeresés terén ad útmutatást Forward írása. Az előadásnak természetesen ez nem dolga. Elérni, megszólítani, bemozgatni annál inkább. Ez történik meg a Bezzeg az én anyám sűrű szövésű huszonöt percében.