Carly Rae Jepsen már előző albumával is bebizonyította, hogy helye van a kétezres évek popzenei kánonjában.– a Dedicated kevésbé erős versenyző, de határozottan nem rossz.
Carly Rae Jepsen-t leginkább a Call Me Maybe-ről ismerheti az, aki popzenei történéseket nem követi túl szorosan, csak néha bekapcsolja a rádiót. De a kanadai popsztárnak nem csak ez az egy, idegesítő dallamtapadást okozó, mémeket inspiráló dala van (volt): négy évvel ezelőtt nyáron adta ki Emotion névre hallgató, harmadik nagylemezét, amit a nyolcavans évek szintetizátoros popzenéje erősen inspirált. Azóta maradt ennél a retro vonalnál, amit nagyon jól tesz, mert bár a Dedicated jócskán lemarad az Emotion mögött, még mindig több kreativitás és dallam van akár egy számában is, mint bármiben, amit mondjuk Taylor Swift az elmúlt 4 évben kiadott, vagy mondjuk valaha. Ami mondjuk olyan szempontból nagyon vicces, hogy Carly Katy Perry tavalyi turnéjának a nyitózenekara volt januárban és februárban.
A Dedicated egyik legjobb dala az albumnyitó Julien, maga Carly is azt nyilatkozta, hogy számára ez a dal jelenti az album gerincét. És valóban, a pörgős, diszkózós, könnyen megjegyezhető kórusú Julien az év eddigi legjobb popszáma. A soron következő dal, a No Drug Like Me viszont nem tartja ezt a lendületet, de így, két szám alatt szépen fel is vázolódik előttünk maga a Dedication, ami egyik pillanatban őrült szintis-dizsizós popzene, valahol a fősodor aljáról, valahol pedig teljesen felejthető. Hát ilyen értelemben gyengébb, mint az Emotion: ott kevesebb, vagy szinte alig volt fillernek érezhető dal, itt pedig nagyjából hét olyan számunk van, ami igazán jó, még három-négy, amit elhallgatgat az ember, a többi viszont nem mozgatja meg annyira az embert. Akárhogyan is nézzük, ez azt jelenti, hogy kábé az album fele élvezhető igazán.
Mondjuk ami élvezhető, az tényleg az: a Now That I Found You-ra legszívesebben végigtáncolna az ember az utcán a(z elképzelt) szerelmi mámortól; az utána következő Want You In My Room-ot hallgatva egy John Hughes coming of age filmben képzeli magát, a Happy Not Knowing-ra egy házibuliban a tömegen át figyeli a kiszemeltjét (kérlek, Carly, ha ezt olvasod, amit erősen kétlek, fontold meg ezeket a klipötletként!). A Too Much kicsit olyan, mint egy Taylor Swift dal (abszolút pozitív értelemben), az elején lassan pulzáló, majd gyorsan beinduló Real Love Carly legérzékenyebb dala eddig valaha, a Party For One pedig az ikonikus Dancing On My Own kistestvére.
Összességében a Dedication nem Carly karrierjének legemlékezetesebb albuma lesz, de még mindig ötletesebb, szórakoztatóbb témákkal képes előállni, mint a nagy popdívák legtöbbje - már rég itt lenne az ideje, hogy egy lapon is emlegessék velük.
