Tizenkét évvel az HBO kultikus westernsorozatának befejeződése után megérkezett a Deadwood - A film, amely száz percben meséli tovább az életveszélyes vadnyugati város történetét.
Évtizedek óta temetjük a westernfilm műfaját, pedig valójában meg sem halt, csupán kissé megöregedett, pont úgy, mint Deadwood kétes erkölcsű polgárai a harmadik évad vége óta eltelt esztendők alatt. Lehet, hogy gyakrabban betegeskednek, lelassult a reakcióidejük, és megőszült a halántékuk, ám ha a szükség úgy hozza, még mindig gyorsabban rántják elő a fegyvert, mint a legtöbb vetélytárs. A Nincs bocsánat, a Gyorsabb a halálnál, a Börtönvonat Yumába, A félszemű vagy újabban a Testvérlövészek által fémjelzett westernreform-sorozatnak megkerülhetetlen képviselője az HBO három szezont megélt szériája. A Deadwood azonban annak idején igencsak nyitva hagyta történetét, a karakterek viszályai és a sztori bonyodalma a levegőben lógva maradtak. A készítők több mint egy évtized csúszással térnek vissza a vadnyugatra, hogy feltépjék a régi, golyó ütötte sebeket.
A történet szerint tíz esztendő telt el azóta, hogy a kibányászott ércet az emberéletnél sokkal többre értékelő iparmágnás, George Hearst (Gerald McRaney) átvette az irányítást Deadwood felett, majd feljebb lépett a ranglétrán, és szenátorrá vált. Korábbi riválisai természetesen fenntartásokkal fogadják, amikor ünnepség keretei között visszatér a poros, de fejlődő kisvárosba. Seth Bullock marsall (Timothy Olyphant) családapává vált, de ráncokkal barázdált arcára cáfolhatatlanul ráülnek a bűnmegelőzéssel töltött évek, a kocsma- és bordélytulajdonoson, Al Swearengenen (Ian McShane) pedig elégtételt vesznek az évtizedek alatt mindkét végükről elégetett gyertyák, hiszen májbajjal és kezdődő szenilitással küzd. Habár hőseink már megfáradtak büszkeségük és becsületkódexük arra készteti őket, hogy még egyszer, újra szembeszálljanak George Hearsttel, aki visszatérése után nem sokkal tovább bővíti egy évtizeddel korábban megkezdett számláját.
A Deadwood - A film első jeleneteiben erős nosztalgiával köszönti a hosszú ideje lezárásra áhítozó rajongókat: a szeszkazán Calamity Jane (Robin Weigert) a tőle elvárható vulgáris stílusban és lóháton tér vissza Deadwoodba, a nézőhöz hasonlóan tartós távollét után. Ezt követően az egyenként saját, stílusos belépővel megérkező régi szereplők, na meg a a felcsendülő főcímzene dallamai enyhén hatásvadász bevezetőt eredményeznek, de valljuk be: egy tíz év után visszatérő közönségkedvenc produkciónál ez a nosztalgiafaktor legalább annyira elkerülhetetlen, mint amennyire elengedhetetlen. Komolyabb problémát csak akkor eredményezne ez a hozzáállás, ha a játékidő első harmadán túl is dominálna, erről azonban szó sincs, hiszen a szünet után visszatérő zenekar allűrjeivel indító forgatókönyv a kötelező körök lefutása után rátér a lényegre, amelyre mindannyian vártunk.
Ez nem más, mint az eredeti sorozat utolsó évadának végén befejezetlenül maradt cselekmény, amely során Bullockéknak nem nyílt lehetőségük arra, hogy elégtételt vegyenek az aljas Hearst-ön. Most ismét megkísérelhetik egy olyan tévéfilmben, amely valóban egyfajta megkésett, dupla hosszúságú sorozatzáró epizódként működik. Ennek megfelelően ez a százperces kaland a szériához képest kicsivel akciódúsabb és egy leheletnyivel grandiózusabb, hiszen több szép, átfogó nagytotált vonultat fel. Azonban a készítők tizenkét év alatt sem felejtették el, hogy mitől működik Deadwood kémiája. Habár használnak mozifilmekre jellemző megoldásokat, elsősorban most is arra koncentrálnak, hogy a lehető legérzékletesebben jelenítsék meg a karaktereket. Ennek a folyamatnak egyik fő összetevője a minden szereplőre másképp ható öregedés. A korrupt siker és gazdagság okán pöffeszkedő Hearst tovább kopaszodott, de ezt leszámítva nem viselte meg az eltelt évtized. Al Swearengen azonban egykori fenegyerekből betegeskedő öregemberré alakult át, így meg is teremti a produkció legerősebb jelenetét, amikor fajsúlyos monológjában kifejti, hogy mennyire fél a megalázó, méltatlan haláltól. Bullock a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is kötelességének érzi, hogy a nagy terhek alatt is tartsa magát, és talán pont ettől tűnhet úgy, mintha az egész játékidő alatt egy kétségbeesett, hisztérikus üvöltést próbálna elfojtani.
Seth Bullock és Al Swearengen a modern western műfajának kiemelten fontos figurái, hiszen kettejük kapcsolata elgondolkodtatóan és hitelesen fogalmazza meg a vadnyugati társadalom filozófiáját: nincsenek igazán jó emberek, de legalább vannak kevésbé rosszak. Annak idején a Deadwood első évadában ellenlábasokként indultak, majd arra kényszerültek, hogy összefogjanak a nagyobb fenyegetéssel szemben, és ezt a véráztatta, keserű szövetséget azóta is őrzik. Azért, hogy megóvják a bűnös város polgárainak biztonságát. Mellettük rendkívül érdekes karakterívet jár be Swearengen egykori luxusprostija, Trixie (Paula Malcomson), akinek érdekes kettősséget ad az, hogy habár megőrizte vulgáris, hirtelen haragú habitusát, a felelősség próbáját is kiállja, miután édesanyává válik. Sajnos nem minden karakter működik ilyen kiválóan, de várható is volt, hogy száz perc alatt lehetetlen az összes szereplőről megfelelő alapossággal mesélni. Bullock korábbi szeretője, a bányatulajdonos Mrs. Ellsworth (Molly Parker) csak unalmas árnyéka egykor izgalmas karakterének, Calamity Jane és a lezüllött madám, Joanie Stubbs (Kim Dickens) leszbikus szerelme pedig ugyanolyan kihasználatlan romantikus szál, mint amilyen annak idején, a sorozatban is volt. Az összképbe a balsors is beleszólt, hiszen rendkívül érdekes lett volna megfigyelni, hogy miképp alakult a harmadik évad befejezésekor őrületbe hajló bordélyguru, Cy Tolliver sorsa, ám az őt életre keltő Powers Boothe sajnálatos módon 2017-ben elhunyt.
Deadwood csillaga azonban a kellemetlenebb részletek dacára is tovább ragyog. A filmet nézve olyan érzésünk lehet, mintha el se hagytuk volna ezt az életveszélyes, mégis vonzó westernvárost, amelynek története meglepő módon ezúttal is nyitva marad, ám ez most sokkal inkább tűnik szándékos, hatásfokozó lépésnek, mint kényszerű lezárásnak.
