Ma, június 26-án van a Kábítószer Elleni Küzdelem Nemzetközi Napja. Tudunk ennek kapcsán valami újat mondani, vagy csak harmincéves közhelyeket puffogtatunk? Dávid Ferenc interjú.
Mint minden ehhez hasonló kitüntetett dátum, úgy a kábítószer-ellenes világnap is felvet dilemmákat. Legtöbben érdeklődve felkapjuk a fejünket, tudván, hogy egy aktualitásából cseppet sem veszítő probléma köré épül az esemény. Mint egy régi klasszikust, feltesszük a jó öreg bakelitet, hadd szóljon, aztán egy évre ismét a fiókba zárjuk. De vajon a figyelem felkeltésének egy napra szóló szavatossága jár-e bármilyen tényleges haszonnal? Lehet-e drogkérdésről diskurzust nyitni avitt tanmesék és atyáskodó bölcseletek nélkül? Hogyan lehet elérni azokat, akiknek segítségre vagy csak némi finomhangolásra van szüksége a szerhasználat kapcsán? Meg tud-e újulni ez a nap, de ami ennél is fontosabb: meg tudunk-e mi magunk újulni a drogokkal kapcsolatos társadalmi kommunikáció terén? Dávid Ferenccel keresünk válaszokat, aki a Kék Pont Alapítvány biopolitikai szakértőjeként olyan projektek létrejötténél bábáskodik, mint az egyhavi józanságra ösztönző Száraz November, a marihuánára való nemet mondással kecsegtető Tépőzár vagy a májusban lezajlott Felépülés Éjszakája.
A Kék Pont évek óta jelen van a szerhasználatot érintő közösségi és társadalmi kommunikációban, jellemzően nem csupán az alapítvány négy fala közé zárva végzitek munkátokat. Mikor és hogyan fogalmazódott meg az igény, hogy nagyobb tömegeket szólítsatok meg?
Mindig is megvolt a törekvésünk arra, hogy kommunikációs kampányokkal segítsük azt, hogy az emberek jó döntéseket tudjanak hozni. Bár mindig vannak kétségeink is azzal kapcsolatban, hogy kommunikációs kampánnyal lehet-e ezt befolyásolni vagy szocializációs hiányokat pótolni. Csinálunk egy kampányt, majd megfogadjuk, hogy többet nem csinálunk, aztán persze megint csinálunk egyet. Az első ilyen kezdeményezésünk a Droglátó, ami egy médiahack volt. Volt egy kitalált karakter, ő hazahozott egy olyan gépet Amerikából, ami kimutatja, hogy ki a kábítószerfüggő. 2008. június 26-ra időzítettük ennek bemutatóját, ekkor még nem volt Facebook, teljes takarásban tudtuk ezt csinálni. Ezzel az volt a célunk, hogy kimondjuk: nincsen ilyen. Az emberi kapcsolatokba nem lehet gépekkel beavatkozni, nem tudjuk megspórolni, hogy ezzel foglalkozzunk. A második megmozdulás során a mértékletesség erényét tulajdonképpen a sírból hoztuk vissza, sőt egy kétéves kampány során ezt beillesztettük a drogdiskurzusba. Ez lényegében már a Száraz November előszelének tekinthető. Közben volt még az Utazás Absztinenciába, egyhetes teljes absztinenciavállalást jelentő játékunk. Bár ez sikeres volt, de nagyon nehéz is egyben. Teljes kémiai szermentességet várt el egy héten keresztül, ami pont elég volt arra, hogy a tea, a kávé vagy a fejfájáscsillapító elkezdjen hiányozni az embereknek. A Száraz November lényegében ebbe a sorozatba illeszkedik, abba a törekvésünkbe, hogy a kollektív öngondozást népszerűsítsük. Az, hogy a Facebook felbukkant, nagyban segítette, hogy szintet tudjunk lépni. Bár az is igaz, hogy mostanra nagyon tudatosan elhagytuk a Facebook-ot a kommunikációnkból. Habár van Facebook esemény és ott zajlik a promóció, de rég levált a Facebook-ról a kampány. Az emberek tévét néznek, újságot olvasnak, sikerült a média többi felületén megjelenni, ez egy fontos változás.
Mi állt annak hátterében, hogy a Facebook-ot mellőzni kezdtétek?
Azt szerettük volna, hogy ez egy olyan posztmodern kihívássá váljon, ami nem csupán egy Facebook-kampány, hanem általában jellemzi a kortárs drogdiskurzust.
Körvonalazható azoknak a köre, akiket meg akartok szólítani a kampányaitokon keresztül?
Ezt nagyon pontosan meg lehet határozni. A Száraz November kapcsán elsősorban a kockázati ivókat célozzuk meg. Azokat keressük ezzel a kampánnyal, akik inni szeretnének, és ezt az ivást szeretnék úgy megtartani, hogy mértékkel történjék és ne forduljon a fogyasztó ellen. Azoknál, akik naponta egy alkoholegységet megisznak – ami például egy pohár sörnek, egy pohár bornak, vagy három cent töménynek felel meg –, ott van kockázata annak, hogy lesz valamilyen probléma az alkoholfogyasztás kapcsán, mondjuk valamilyen negatív élethelyzetben. Ők a legfontosabb célcsoportja a Száraz Novembernek. De persze közvetve, azáltal, hogy beszélünk az alkoholról, olyan dolgok is felmerülnek, ami az alkoholkérdést a függőség oldaláról is megvilágítja, azzal együtt, hogy a Száraz November a legkevésbé sem az alkoholfüggőket célozza meg.
A kampányaitokban többször felmerül a mértékletesség erényként, értékként. Hogyan lehet ez vonzóvá tenni? Képes-e a mértékletesség hívószóvá válni?
A legnagyobb kihívás, hogy hogyan tudjuk kidomborítani a mértékletesség erényének azt a dimenzióját, ami túlmutat a vágyak megregulázásán. Hogy elkerüljük a függőségeket, és ezért igyunk kevesebbet, és figyeljük oda az örömforrásainkra, az félig-meddig érdekelheti az embereket. De ha azt mondjuk, hogy a gyönyör fokozásának is ez az útja… Tehát, aki két kézzel fogja az örömeit és kevés alkalommal, kis mennyiségben, ritkán él ezekkel a szerekkel, azok számára az öröm ráadásul fokozható is. Ez azért vonzóbbá teszi a mértékletességet. Persze a mértékletesség nem gyakori döntése az embereknek. Lehet azoknak is vonzó, akiknek ez egyfajta különállás, vagy különutas választás. Tehát azáltal, hogy nem takarékoskodok, hanem mértékletes vagyok, sokkal mélyebb lehet a kötődésem különféle örömforrásokhoz. Így ez megint csak vonzóvá tehető egyfajta elit számára, egy jó értelemben vett elit számára. Nem a tömegek sajátja a mértékletesség, és nem is gondolom, hogy ez lenne a cél. És az ember véleményvezérelt karakter is lehet. A véleményvezérelt személynél szoktak arra bazírozni, hogy valaki rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, akkor meg is erősítik, hogy ez jó tulajdonság. A mértékletesség erénye is ilyen módon tud hatni. Ez a „vonzó más”: egy vonzó, de más típusú örömforráshasználat úgy, hogy eközben nem kell teljesen absztinensnek maradni, nem kell egy „száraz” ember képét magadra erőltetni.
Az elmúlt hónapok aktivitásai, vagyis a Száraz November, a Tépőzár és a Felépülés Éjszakája hogyan kapcsolódnak egymáshoz?
A törekvés összefűzi őket. A Felépülés Éjszakája a Felépülés Hetéből, majd a Felépülés Hétvégéjéből zsugorodott egy éjszakára. Folyamatosan kerestük, hogy hogyan lehet az optimumot kihozni belőle. Ez tudatosan arra épül, hogy a felépülés gondolatát erősítsük és a felépülés folyamatát minél szélesebb körben mutassuk meg felépülők és nem felépülők által. Miközben a Tépőzár és a Száraz November alapvetően inkább azoknak szól, akik használnak szereket. A Felépülők Éjszakája függők és felépülő függők számára lehet izgalmas, ahol a mértékletesség erénye már nem működtethető. Letenni a függőséget úgy, hogy valaki továbbra is használ szereket, az lehetetlen, nem láttunk még erre példát. Ennyiben biztosan különböznek egymástól ezek a programok. A közös pont viszont az ezekben a kezdeményezésekben, hogy mindenki számára nyitottak, mindenki számára elérhetőek, könnyen lehet csatlakozni.
A Száraz November és a Tépőzár kampánya az alkohol és a fű fogyasztása köré épül. Ha a két kampány hatását összeveted, utal valami arra, hogy társadalmi szinten is másként viszonyulunk a két szerhez?
A különbség abban van, hogy az egyik egy illegális szer és ezért nem tudunk róla diskurzust folytatni. Nyíltan nem lehet. Ez egy óriási különbség. Amíg a Száraz Novemberhez fancy dolog csatlakozni, meg lehet osztani és lehet beszélni róla, addig a Tépőzárhoz való csatlakozásnál az egyén felvállalja azt, hogy tulajdonképpen bűncselekményben érintett. Éppen ezért ez takarásban zajlik. A Száraz November kapcsán lehet meríteni egymás gondolataiból, találkozhatsz vele a tévében is akár, de nem lehet ugyanilyen könnyedséggel azt mondani, hogy „szia, tépőzárazok”. A Tépőzár azoknak szól, akik úgy érzik, hogy problémás a szívás. Lehet, hogy az emberek egy része meg tudja még tartani a kontrollt, vagy nem veszítette el a kontrollt. Ez azért is fontos, mert a fűre is igaz az, hogy ha elvesztetted az irányítást, már nem tudod visszaszerezni. Vannak hasonlóságok, vannak eltérések is, de ami egyértelmű különbség, hogy a Tépőzár egy takarásban lévő projekt.
Ha a saját kamaszkori élményeimre gondolok vissza, nagyrészt az a típusú drogprevenció lebeg a szemem előtt, ami az elrettentésre és a pánikkeltésre épül. Sikerült ezt meghaladni? Vagy továbbra is ez tölti ki a prevenció fogalmát?
Azt gondolom, hogy nagyon sokat haladtunk előre a kétezres évek közepéig, de azt követően sokat fejlődtünk vissza a drogdiskurzuson belül. Az elrettentésre épülő, vagy rendészeti eszközökkel operáló drogmegelőző programok egy időben háttérbe szorultak jobb minőségű programok felbukkanásával. Mivel megszűnt az iskolai drogmegelőzés, visszatérhettek az elrettentésre épülő programok. Én néha úgy érzem, hogy megint a kilencvenes években vagyunk, és egy-egy régi, kilencvenes években készült szóróanyagunk is ultrakeménynek tűnne ma. Valami elindult és valamennyire sikerült az elrettentéstől elmozdulni és az izoláción oldani, de a mai napig a legkirekesztettebb csoportok a kábítószerhasználók. Ebben a tekintetben nagy sikereket nem értünk el. A szakmán kívüli drogdiskurzusban nagy előrelépés nincs, megy a „drogosozás”, a kezelőhelyek megítélésében sincs túl nagy változás.
Ha a tizenéves korosztályra gondolunk, ahol pedagógiai környezetben célozható meg a prevenció, akkor a „ne drogozz, ne igyál” üzenet lényegében kong az ürességtől. Szerinted van olyan alternatívája a szerhasználatnak, amivel reálisan megtalálható egy serdülő?
Megmondom őszintén, azt szerintem nem nagyon tudjuk befolyásolni, hogy a fiatalok kipróbálnak különböző drogokat. Azt, hogy függők lesznek-e vagy nem, nagyrészt a családi állapotuk fogja eldönteni. Az, hogy milyen családban nőnek fel. Szerintem kábé ennyi a sztori, és lehet, hogy ezért meg fognak kövezni. Kétségtelenül vannak kockázati csoportok, ahol nagy a rizikója a kábítószerhasználatnak és annak, hogy ők függők lesznek, de ebben az esetben is inkább azokat a körülményeket kell menedzselnünk, amelyek okán ők nagyobb kockázatú egyénekké válnak. Nem őket kell úgy farigcsálnunk, hogy mondjanak nemet egyik-másik drogra. Igazából olyan világot kell építenünk, amiben ez lehetséges. A kilencvenes évek elején robbanásszerűen új típusú drogok jelentek meg. De azóta eltelt harminc év, ezek már ismertté váltak, a legújabb típusú szerek megjelenésétől számítva is eltelt már tíz év. A drogmegelőzésnek ez az „elmegyünk iskolákba és elmondjuk” típusa elavult, ennek letelt az ideje. A dizájner drogok berobbanásánál lett volna értelme elmenni iskolákba. Segítette volna az információáramlást, hogy például a biofűnek nincs köze a marihuánához. De akkor ez nem volt lehetséges. Ilyen szempontból abban az időben ez nagyon jó lett volna, meg tudtuk volna előzni a terjedést. De a biofű kifutott a nyomorra, innentől kezdve nem tudom, hogy mit tudnánk megelőzni. Amíg föl nem számoljuk a nyomort, addig ez nem addiktológiai probléma, nem drogmegelőzési probléma.
Szerinted a kábítószer-ellenes világnapnak lehet-e még bármilyen gyakorlati haszna vagy ez egy újabb dátum, ami csupán jól mutat a naptárban?
A pontos elnevezés a Kábítószer Elleni Küzdelem Világnapja. Nem tudom, hogy itt a kábítószer mit jelent, a kábítószereket akarjuk-e legyőzni… Én egy kicsit kiüresedettnek érzem. A Felépülés Éjszakája egy alulról szerveződő hasonló projekt, aminek a tartalma úgy jön létre, hogy beleteszik azok, akik érintettek. Az, hogy az ENSZ-nek van egy ilyen világnapja, és hogy mennyit teszünk bele… Lehet tematizálni, és lehet átkeretezni ezeket az ünnepeket, de azért ez a világnap szondaként jól megmutatja azt is, hogy milyen jelenleg az együttműködés a szakma eltérő szintjei között. Nagyjából semmilyen, és nehéz megtölteni tartalommal. Ahogy az intézményrendszer működik, az olyan amilyen. Ahogy a felépülés valamelyest megkerüli az intézményrendszert, az egyszerűbbé is teszi a felépülést. A felépülést megcélzó narratívák azok, amelyek nagyobb sikerességnek örvendenek, mint a különböző kitüntetések kiosztása meg a pohár víz mellett elmondott sablonos üzenetek.
Most dolgoztok-e valamin a Kék Pont színeiben?
Mindig dolgozunk. A Kék Pont Alapítvány felépülési központtá akar alakulni és a felépülési központok legfontosabb eleme a közösségek létrehozása, ahol a felépülő valóban tud társadalmi kapcsolatokat felépíteni. Ameddig nem tudjuk a felépülő számára biztosítani a megtartó közösségi életet, addig igazából nem mondhatjuk, hogy felépülési központként jól funkcionálunk. Ezzel összefüggésben a golf csapatunk az, ami egy üdítő kezdeményezésnek mutatkozik, de azért ezek nagyon lassan épülő projektek. Kábé ez az, ami leginkább meghatározza a munkánkat. Illetve folyamatos szakmai megújulásban vagyunk az új ügyvezető igazgatónknak köszönhetően, aki viszi a strukturális feladatokat. A szerhasználók mellett a hozzátartozók megjelenése is sokkal jelentősebb az ellátásban és az addiktológiai szcénában. Ez egy új irány, de tartjuk a stratégiai szempontjainkat és annak mentén haladunk.
Miközben a drogkérdés állandó és örökzöld – mint egy régi bakelit – mégis úgy tűnik, hogy folyamatos megújulást és újratervezést vár el a szakma szereplőitől. Ez egyre kevésbé képzelhető el a kezelőintézmények zárt és védett inkubátorában. A tendencia azt igazolja, hogy ki kell hangosítani a válaszokat és az egyre szaporodó kérdéseket a szűkebb-tágabb közösség felé is. Bizonyos válaszok ugyanis éppen a közösségtől várhatóak. Éppen ezért a Kábítószer Elleni Küzdelem Nemzetközi Napja a tökéletes alkalom arra, hogy bizonyossá váljék: függők százezreinek kicsiny otthonában nem lehet nagyvonalúan egyetlen kitüntetett napra redukálni az alkohol- és drogkérdést.
