Mi van, ha meglátnak? Kinevetnek? Megdöbbennek? Felháborodnak? Hát tegyék.
Az úgy volt… az úgy volt, hogy nem is tudom, mire gondoltam pontosan, amikor lelkes igennel válaszoltam egy privát Instagram-üzenetre, amit egy vadidegen embertől kaptam. Persze nem szoktam mindenre egyből rávágni, hogy persze, miért ne – főleg nem olyan kérdésekre, hogy van-e kedved tök pucéran álldogálni egy nyilvános helyen fényes nappal, amíg lefotózlak.
Márpedig erre a kérdésre igent mondtam – így egyike vagyok annak a cikk megírása pillanatában 70 budapesti embernek, akik szintén bevállalták ezt. Amiben amúgy, így utólag, nem nagyon volt semmi rendkívüli, és valahogy pont ettől érdekes az egész.
De kezdjük az egészet az elején: Martin Gabriel Pavel cseh művész, aki pár éve Berlinben futtatott egy igen érdekes és sikeres kísérletet: teljesen idegen emberek sorsát kötötte össze azzal, hogy kölcsönadta nekik a kameráját, és megkérte őket arra, hogy fotózzanak le valakit – aki lehetőleg nem ismernek – meztelenül a saját otthonában. A projektből egy igen vaskos és színes könyv született, a Daily Portrait Berlin: 18 hónap alatt összesen 381 berlini állt modellt egymásnak mindenféle címke és előítélet nélkül. A fotók kendőzetlenül és leplezetlenül mutatják meg a berlini társadalom és valóság egy szeletkéjét: hogy mennyire mások vagyunk, és mégis mennyire egyformák.
A fotós nevetve szúrta közbe, miközben a könyvet lapozgattam a fotózás után, hogy ezután a sorozat után egy darabig nem akart Ikea-bútort látni, annyira egyformák voltak a szobabelsők – mégis majd’ mindegyik modellről volt egy-egy sztorija. Hogy például kik lettek nagyon jó barátok azóta. Vagy honnan költözött Berlinbe. Vagy mivel foglalkozik. Miért vág ilyen csalódott fejet. Ésatöbbi.
A berlini projekt után egy kelet-európai kísérletbe kezdett: Brno és Bratislava után most épp Budapesten fotózik, amit majd Bécs követ. Ebben a négy városban helyszínenként összesen 100 emberről készít fotót lehetőleg nyilvános, vagy az adott városra jellemző, szokatlan térben.
Mint például rólam délben a Wass Albert térre vezető átjáróban, egy számunkra ismeretlen ember tulajdonában lévő robogóra dőlve, egy Jánossy Ferenc festő tervei alapján készült, szocialista realista mozaik előtt.
Azt hiszem, hogy így utólag is áll még az állítás, miszerint életem leghosszabb 2 percét töltöttem ott el, amíg minden egyes másodpercben vissza kellett tartanom magam attól, hogy azt mondjam, elég, és elrohanjak – pedig abban a pár percben tényleg nem jött senki. De jöhetett volna! De kinézhetett volna az ablakon! De arra fordulhatott volna kocsival!
Minduntalan azzal nyugtattam magam, hogy: Na és? Na és akkor mi van? Mi van, ha meglátnak? Kinevetnek? Megdöbbennek? Felháborodnak? Hát tegyék. Az ő reakció nem én vagyok – én az vagyok, aki addig a fedetlen bőrrétegig tart, ami épp a már említett robogónak dől. És aki csakazértis végig csinálja, ha már nyakig benne van.
Csak egyszer tettem fel magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is csinálok és hogy miért is csinálom, és azt hiszem, hogy még a választ is sikerült megszülnöm: tényleg nagyon magával ragadó élmény részt venni egy ilyen sok embert megmozgató folyamatban. És tényleg nagyon kivételes helyzet ennyire sérülékenynek és fenyegetettnek érzeni magunkat. És tényleg nagyon fura érzés ezen túllépni.
Pavel a sorozatokkal nem csak a városok eldugott zugait szeretné a lakókon keresztül bemutatni, hanem erre a túllépésre is rá szeretne mutatni: az emberi test alapból meztelen, csak a társadalom öltözteti fel. Ruhákkal, címkékkel és elvárásokkal – és ezen keresztül tölti meg a természetes meztelenséget ráerőltetett szexualitással. A fotós ezt is le szeretné hántani rólunk, nem csak a ruháinkat, mert ezek a képek ennél sokkal intimebbek, többsíkúak és összetettebbek – akárcsak a város és a képeken szereplő emberek.
A sorozatokból a tervek szerint 2020 tavaszára készül majd el a berlini sorozatéhoz hasonló könyv – a fotós pedig még ebben a hónapban várja a 18 év feletti jelentkezőket a portraitdaily@gmail.com címen. További infók és képek: instagram, facebook, web.
