A fenti címmel nyílt kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a múzeum gyűjteményében fellelhető, írók és költők hagyatékából származó használati tárgyakból, fényképekkel illusztrálva.
Zeke Zsuzsannával, a kiállítás kurátorával, Novák Péter beszélgetett a Kultúrpart Trend Fm-en futó műsorában:
A múzeum gyűjteménye számos irodalmi relikviát őriz, köztük írók környezetéből származó bútorokat is. Legújabb kiállításukban a közönség számára jórészt ismeretlen berendezési tárgyakat mutatnak be, hozzájuk kötődő fotókkal, irodalmi szövegekkel, napló-, illetve levélrészletekkel együtt, miközben gyűjteményünk komplexitása és sokszínűsége is megmutatkozik.
A bútorok életrajzokat hívnak elő, kérdéseket vetnek fel, szövegeket mozgatnak, megidézik hajdani tulajdonosuk személyét. Minden egyes karcolás, sérülés, a használat nyoma emlékeket ébreszt, történeteket rajzol maga köré. A tárgy tovább él, és velük együtt minden egyes íróasztalon megőrzött tintafoltban, repedésben, a székek karfájának kopásán, a fotelek süppedéseiben ott vannak egykori használóik: maguk az írók is. Egymás mellé kerül „a magukra maradt bútorok” megörökítőjének, Mándy Ivánnak széke és Kölcsey Ferenc majd kétszáz évvel korábbi, bőrborítású, füles karosszéke. Kiállítják Petőfi Sándor és Móricz Zsigmond gondolkodószékeit; előbbit Orlai Petrich Soma Mezőberényben festett képéről, utóbbit pedig több, Leányfalun készített fotóról már jól ismerhetünk. Ady Endre két karosszékét is bemutatják: az első még Érmindszentről származik, a másik pedig utolsó budapesti otthonából –, Csinszka nagyanyjától örökölt szalongarnitúrájának része volt.
A látogatók megismerhetik Szentkuthy Miklós saját tervezésű karosszékét és Ottlik Géza számtalan bridzspartit látott kártyaasztalát vagy Kosztolányi Dezső könyvespolcát, melyet idővel örökösei – minthogy nem fért el náluk – kettéfűrészeltek. Nem maradhatnak el a „legirodalmibb” bútordarabok sem: Jókai Mór, Kaffka Margit, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes és Vas István – utóbb Várady Szabolcsnak ajándékozott – íróasztalát is.
A használati tárgy, amint kikerül eredeti környezetéből és a múzeum gyűjteményébe jut – legyen bár tömegcikk –, egyedivé, relikviává, vagyis műtárggyá válik. Elveszti eredeti funkcióját, korábban nem létező összefüggések rendszerébe illeszkedik, gyakran esztétizálódik, további jelentéstartalmat nyer. Az irodalmi múzeumban megőrzött tárgyak nyelv nélkül is képesek arra, hogy párbeszédet kezdeményezzenek a látogatóval: a tárgy művészi értéke és története, az író személye és műveinek világa egyszerre idéződik meg általa. A tárlat felhívja a figyelmet a restaurálás dilemmáira, a gyűjtemény teljességének lehetetlenségére, a megsemmisült, elkallódott, továbbörökített tárgyak hiányára, miközben polcok, asztalok, székek sokaságával kérdez rá az irodalmi kultusz mibenlétére is.
„Kopások az asztalon. Kopások a székeken. Barna vonalkák, foltok. Kiütések foltjai. Himlő? Vagy valami más? A szekrénytől kapták el? Ők adták tovább a szekrénynek? Fertőzés söpört végig a bútorok között.” (Mándy Iván: A bútorok, 1980)