A Fehér éjszakákkal az Örökség rendezője egy svéd Skanzenben lezajló szakítással gyötör minket két és fél órán keresztül. De ez egyáltalán nem olyan rossz, mint elsőre hangzik.
Ari Asterrel valami nincs rendben – ezt félig-meddig viccesen ő maga is bevallotta rajongóinak. De ha megnézzük debütáló horrorját, az Örökséget, majd a röpke egy évvel később bemutatott Fehér éjszakákat, magunk is erre a következtetésre juthatunk. Legújabb műve ugyanis nem más, mint egy szakítás elborult, szereplők és nézők számára is egyaránt gyötrelmes feldolgozása.
A „poszthorror” címkét az utóbbi időben előszeretettel alkalmazták a kritikusok a műfaj minden olyan darabjára, amely magasabb színvonalat ütött meg, mint az ezredik Fűrész- vagy Péntek 13-folytatás. A Fehér éjszakákra azonban tényleg illik ez a látszólag nyakló nélkül használt címke: bár az Örökséghez hasonlóan itt is egy haláleset indítja be az eseményeket, és persze borzalmakból a játékidő második felében itt sem lesz hiány, Aster számára a horror nem cél, csak eszköz, kiindulási alap egy igen elvetemült párkapcsolati dráma megkomponálásához.
A kezdeti trauma szerepe itt jórészt csak annyi, hogy Christian (Jack Reynor) emiatt szánalomból nem szakít barátnőjével, Danivel (Florence Pugh), ugyanakkor ebből fakadó frusztrációja folyamatos játszmázások és megaláztatások áldozatává teszik a lányt. A fiú legszívesebben nem is vinné magával Danit Svédországba, ahová egy zárt kommuna megfigyelésére utazik barátaival, azonban amikor kitudódik a dolog, kelletlenül meginvitálja. Innentől kezdve pedig nehéz eldönteni, hogy az az igazi rémálom: ahogyan kapcsolatuk változatos módokon újra és újra kudarcot vall a közös nyaralás során, vagy ami az egyre meredekebb irányba haladó szektás népszokások kapcsán fenyegeti őket.
Aster sok tekintetben tudatosan is a horror ellen dolgozik: a Fehér éjszakákban címéhez méltóan jó, ha két éjjeli jelenet van (hiszen Svédország északi részén, nyáron alig megy le a nap), a környezetben alapvetően minden teljesen idilli, és jó másfél órának kell eltelnie az első sokkhatásig. Az Örökség felépítését ismerve ez utóbbi nem újdonság, de Aster ezúttal egy még vontatottabb, még inkább csak sejtetéssel dolgozó középrésszel feszegeti a zsáner rajongóinak tűréshatárát - akik azt is nehezményezhetik, hogy második játékfilmje még kiszámíthatóbban támaszkodik a klasszikus horror-toposzokra. Tehát sokáig csak azt fogjuk érezni, hogy a Fehér éjszakák egy mozgóképes Skanzen-túra, csak éppen a velünk gombázó hippiknek van egy-két furcsa szokásuk, meg egy ketrecbe zárt medvéjük, amelyről senki nem beszél.
Ugyanakkor ez a kimért, fokozatos építkezés elengedhetetlen ahhoz, hogy mi is részeseivé váljunk a film sajátos tudatállapotának. Aster akármilyen szürreális húzásokat is engedjen meg magának, azok egyike sem érződik túlzásnak, hiszen mindig talál nekik helyet a film sajátos viszonyrendszerében, és szinte észre sem vesszük, hogy ezeken a kis lépéseken keresztül a két és fél órás játékidő végére milyen mélyre rántott a Fehér éjszakák. A horror is végül inkább magától értetődő, mint rémisztő: Aster az Örökség után megint egy olyan erőt ábrázol, amely úgy szippantja be és tépi szét szereplőinket, hogy esélyük sincs küzdeni ellene, azonban ezúttal még az sem merül fel, hogy egyáltalán kellene küzdeniük ellene.
Hőseink például azért keverednek a Harga nevet viselő telepre, mert az egyik barátjuk otthona, azonban szemük sem rebben, hogy amikor fokozatosan kiderül, hogy az egyébként teljesen hétköznapi egyetemista srác "családja" a kommunák és szekták összes hírhedt jellemvonását magában hordozza. Amikor pedig elhangzik az első velőtrázó sikoly a távolban, ugyan mindannyian felkapják a fejüket, de néhány másodperc után mennek is tovább a dolgukra. És hozzájuk hasonlóan mi is egyszerűen beletörődünk abba, hogy Harga világa már csak ilyen. Furcsaságai a közönségből is többször váltottak ki nevetést, mint félelmet, pedig az élmény távolról sem röhejes (bár tény, hogy Will Poulter sokszor megcsillogtatja komikusi vénáját), sokkal inkább arról van szó, hogy idővel a legnagyobb borzalmakat is meglepően könnyelműen tudjuk kezelni. A Fehér éjszakák tényleg egy trip, amelyben tökéletes megférnek egymás mellett a rémálomszerű és idilli vonások, és amelyben semmitől sem szólal meg a fejünkben a vészcsengő. 
Az alkotásban ez képileg is tökéletesen jelenik meg: több alkalommal is előfordul, hogy szereplőink valamilyen tudatmódosító hatása alatt állnak, azonban Aster ennek ábrázolására nem a vásznon megszokott, eltúlzott, impresszionista ecsetvonásokat használja, hanem egyszerű elmosásokkal, torzításokkal jelzi a megváltozott tudatállapotot, amely így minket is sokkal könnyebben beszippant. Egy-két otromba effektet leszámítva (és persze a magyar mozizók számára igen nyilvánvaló csalást, hogy a Budai-hegyvidék játssza Svédországot) eleve roppant magával ragadó és részletgazdag a Fehér éjszakák atmoszférája, az egyszerű faliszőttesektől kezdve a hibátlan hangkeverésig minden azon van, hogy minél hitelesebben keljen életre a telep világa.
Ari Aster tehát ismét egy megbabonázó produkciót hozott össze, ugyanakkor az Örökséghez hasonlóan a Fehér éjszakák sem több egy elmebeteg, mizantróp örvénynél, amellyel a rendezőnek láthatóan semmi más célja nincs, mint hogy kiüvöltse magából és nézőire borítsa saját gyötrelmét. Ez tökéletesen sikerül, de utólag valószínűleg sokan fogjuk azt érezni, hogy azért teljesen felesleges volt másfél-két óra helyett két és felet a moziban tölteni (és még csak most jön a háromórás rendezői változat!), hogy végül egy ennyire céltalan, sehova sem tartó motívum-egyveleget öntsenek a nyakunkba halálról, gyászról és egy párkapcsolat kimúlásáról. A Fehér éjszakák Ari Aster Napszálltája: azok fogják csak élvezni, akik egy utánozhatatlan filmélmény kedvéért még azt is hajlandók bevállalni, hogy a rendező csak kínozni akarja őket.
