Szent István hitvesének is fontos szerep jutott, ő azonban más eszközökkel járult hozzá az államalapításhoz.
Nekem először egy köztéri szobrot figyelve tűnt fel, mekkora különbségek van az én fejemben lévő Gizella-István-kép és a mások fejében lévő között; ráadásul nem sok fogalmunk van arról, hogy mindez a valósággal mennyire van köszönőviszonyban. Veszprémben súlyos, a neoromán Bazilikához illő komolyságú királyi pár néz le ránk a Bakony hátteréből (Ispánky József alkotása), s mivel itt nőttem föl, számomra István és Gizella méltóságteljes és egymással egyenrangú jelenségek voltak, annak ellenére, hogy az István, a királyt hetente meghallgattuk bakelitlemezen. A szegedi Széchényi-téren viszont historizáló romantikus módra nagy szoknyás, a párjához szelíden odahajoló királynőként ábrázolta a művész (Kligl Sándor) Gizella királynét, én pedig következetes borzadással fordultam másfelé minden egyes alkalommal, amikor arra vitt az utam az egyetemről hazafelé – minden nap.
Ki tudja, milyenek voltak a valóságban? Nem igazán tudjuk, milyen emberek voltak; nyilván ettek, ittak, beszélgettek, jutott idejük egymásra – vagy sem, örömük volt – és gyászuk. Gizella sorsa annak ellenére nagyon emberi, hogy német hercegi gyermekként született, tehát nem volt gondja sem a megélhetésre, sem a műveltség elérésére. Mikor azonban felnőtt, főnemesi sarjként nem a szerelem, hanem a politika volt a fő szempont a párválasztáskor; ez együtt járt azzal, hogy elhagyta a hazáját, és egy teljesen új (és teljesen pogány) földre kerüljön (egy teljesen idegen férfi mellett).
Vajon mi volt az, ami őt hajtotta? Mert motiváció nélkül nem lett volna említésre méltó, sőt, boldoggá avatott királynőnk. A tevékenységek azonban, amiket csinált, azt bizonyítják, hogy tudta, mit miért tesz. Sokszor naphosszat kézimunkázott (hiszen a koronázási palásttá váló gyönyörű miseruhán a saját kezével dolgozott – és aki valaha is hímzett, az tudja, milyen és mekkora munkáról van szó), de más módon is részt vett a kereszténység terjesztésében a maga szervező munkájával.
Nem volt ez meglepő: akkoriban valamennyi társadalmi réteget átszőtte a hit, legyen szó keresztényekről vagy a magyarok kereszténység előtti vallásáról, s István király maga is erős szándékkal akarta a magyarokat megtéríteni, vallási és politikai érdekekből egyaránt. István mint uralkodó nem sokat teketóriázott, kemény törvényeket hozott, és azokat betartatta. Gizella viszont a maga női módján királynőként sokat, nagyon sokat gondolkodhatott azon, hogy minél kevesebb vérontással sikerüljön meggyőzni ezt a karakán népet arról, hogy a hit lényege akkor is ugyanaz, ha máshogy hívják és más módon tisztelik a Teremtőt. Ennek egyik módja a világban jelen lévő isteni szépség megmutatása volt, például a csodálatosan aprólékosan díszített miseruhákban és egyéb kellékekben, melyekben a papok a keresztény Isten dicsőségét mutatják be vizuálisan látványosan a népnek. A másik módja pedig a finom háttérjelenlét volt: a püspökök anyagi támogatása, kolostorok megalapítása és egyáltalán, a kereszténység emberi oldalának a megvalósítása. Gyermekek szülése. Gyermekek elvesztése.
Talán ez volt még az, ami a magyarok szívéhez közel hozta Gizellát, amellett, hogy mint királynő egy kicsit az ország anyaszerepét is felvette – amint Szűz Mária a kereszténységben az Isten anyai, gondoskodó szeretetének megtestesítője lett. Az országalapító mellett álló asszony képe mellett a fiút szülő és fiait elveszítő anya képe az, ami ma is megérinthet minket: egyik fiát gyermekként, a másikat felnőtt korában veszítette el.
Amikor aztán a férje halála után királynéként zűrzavaros politikai helyzetbe került, úgy döntött, van fontosabb dolga annál, mint hogy ennek az országnak a sorsát a kezébe vegye, és azt tette, amit tetteivel és szavaival egyaránt hirdetett egész életében: a kereszténységet szolgálta, eggyel konkrétabb módon: kolostorba vonult Passauban.
Hogy ezzel hogyan lett volna hasznára bárki bárkinek?
Amikor Folignoban egyszer bepillanthattam néhány klarissza apáca életébe, amennyire a rács túloldalán lévő éteri és időtlen szépségű nők életébe bárki is bepillanthat, még keresztényként is megdöbbentem, hogy van, aki ezt választja: egész életében a világtól elzárt épületben él, és a napjait az imádkozás tölti ki. Egy – egyébként Szerb Antalra emlékeztető – olasz ferencest bombáztam a kérdéseimmel, és ő a következőképpen magyarázta ezt: ők az egyháznak a gyökerei. Minden más az egyházban látványos és világ elé tárható, de a gyökér láthatatlan – mégis ez ad erőt mindannak, ami odakint történik.
És ennél több magyarázat nem kellett.
Gizella is ilyenfajta éltető gyökér volt, nemcsak kései rendfőnök-korában, de István király mellett is. Valaki, aki talán nem olyan látványos sem tetteiben, sem egyéniségében, de aki önazonos önmagával, mert nem magára támaszkodik, hanem Valaki nagyobbra, aki táplálja a gyökeret, a törzset és a fa lombját egyaránt, ezer éve ugyanúgy, mint ma is.
