Ellentmondásos harmadik évadot zárt A szolgálólány meséje, amelyet egyszerre néznénk még és van elegünk belőle.
A szolgálólány meséje első évada hatalmas durranásként landolt a sorozatok világában, azonban a Margaret Atwood regényét maga mögött hagyó, és számos megkérdőjelezhető döntést hozó második évaddal elidegenítette legtöbb nézőjét. Az idén nyáron vetített harmadik évad láttán már valószínűleg a legvérmesebb rajongók is nehezen állták meg, hogy ne fáradjanak bele a mindent egybevetve egyre kevesebbet nyújtó élménybe. Pedig az évad első epizódjai még azt ígérték, hogy a sorozat szélsőséges esetlegességének helyét egy fokkal visszafogottabb, és mindenképpen kiegyensúlyozottabb és tudatosabban építkező élmény veszi át. A kidolgozatlan, hatásvadász megoldások már valóban kevésbé jellemzik a harmadik etapot, azonban az alkotók továbbra sem foglalkoztak számos olyan alapvető problémával, amelyeket feltétlenül kezelniük kéne, amennyiben valóban 10 évadon keresztül szeretnék működtetni a sorozat koncepcióját.
Például magától értetődő, hogy A szolgálólány meséje főszereplői egyre inkább kezdik feszegetni Gileád elnyomásának határait, de az írók képtelenek megoldani, hogy ezáltal a rendszer ne tűnjön egyre gyengébbnek. Az már eddig is látványos volt, hogy mennyire esetleges az állampolgárok megfigyelése az országban, viszont most már a szereplők jóformán oda mennek és azzal konspirálnak, ahol és akivel akarnak. June ezt ki is használja, és többször is látványosan pofánröhögi a rendszert, valódi retorzió pedig nem éri ezért. Ráadásul az egyik részben éppen az alkotók emlékeztetnek minket arra, hogy az eseményekhez otthont adó Boston mennyire elkanászodott például Washington D.C.-hez képest, ahol a szolgálólányok száját kapásból összevarrják, némaságra kárhoztatva őket.
Pedig egyébként rendkívül érdekes, hogy June mihez kezd azzal, amikor némi hatalomhoz jut, és először egy-egy, majd tucatnyi ember sorsát tartja a kezében. A harmadik évad gyönyörűen lebegteti, hogy June-t valójában bedarálta-e a rendszer: ugyan ellenállása töretlen, egyre drasztikusabb és kegyetlenebb cselekedetekre kényszerül, vagy éppen vetemedik önszántából. Eddig a harc June számára azt jelentette, hogy más eszközökhöz folyamodik, mint elnyomói, most azonban már csak a célok mások, és ugyanúgy bepiszkítja a kezét - nem egyszer magát a rendszert játszva ki saját javára. De ennek a karakterívnek és morális dilemmáinak óhatatlanul elveszi az élét, hogy semmilyen következménye nincs a cselekedeteinek, és amikor történetesen még felelősséget is viselhetne valaki más haláláért, a sorozat ezt is csak ürügyként használja arra, hogy előkészítse következő akcióját.
De a következmények szempontjából nemcsak Gileád büntetés-végrehajtása mond csődöt, hanem gyakorlatilag minden egyes epizód úgy épül fel, mintha légüres térben létezne. A részek bár ugyanabban a világban, ugyanazokkal a szereplőkkel játszódnak, ezen túl egyre kevesebb a kapcsolódási pont közöttük. Amit egy-egy epizód megpendít, előrevetít, arra sokszor csak 4-5 résszel később érkezik reakció (ha nem felejtődik el teljesen, mint például Emily poszttraumatikus tépelődése Kanadában), ennek megfelelően pedig az egyes részekben is abszolút hasraütésszerűen van meghatározva, hogy mit vesznek figyelembe a sorozat örökségéből - vagy hogy az adott epizód történéseinek mi lenne a logikus kimenetele.
Ez ugyan nem annyira ellentmondásosan zajlik, mint az epizódonként újabb és újabb pálfordulásokkal sokkoló második évadban, de a látottak még így is kellemetlenül összefüggéstelenek és céltalanok. A 8. epizód például remekül vázolja fel az eddig igen titokzatos Lydia néni hátterét, azonban a sorozatnak fogalma sincs, hogy mihez kezdjen a karakter árnyalásával: hol próbálja kiszakítani őt az egysíkú főgonosz szerepköréből, hol jobb híján visszatuszkolja őt ebbe a skatulyába. Hasonlóképpen bánnak el az írók az évad elején még messze a sorozat legizgalmasabb karakterének tűnő Lawrence parancsnokkal: a fél szezont kispadon tölti, utána pedig fájdalmasan beszűkítik a mozgásterét. De azt is nehéz hova tenni, amikor egy félmondatos kiszólás szintjén felmerül, hogy a szintén vendégszereplővé silányított Nick mégsem az a többé-kevésbé makulátlan lovag, akinek eddig hittük.
Ugyanakkor a Bruce Miller vezette írógárda azt még mindig kiválóan érzi, hogy mik azok a dilemmák, kérdések, tematikai sarokpontok és érzelmi húrok, amelyek A szolgálólány meséje alappilléreit képezik, és továbbra is jól aknázzák ki ezeket. Ezeknek a kisebb-nagyobb katarzisoknak pedig nem kell nagyobb kontextus, megfelelő előkészítés, hiszen a karakterek és a sorozat veleje semmit sem vesztett hitelességéből és relevanciájából. Persze szigorúan véve ez egyben azt is jelenti, hogy még mindig az első évad örökségéből él a sorozat, és valójában az ott megélt traumákra, az akkor kialakított kötelékekre reflektál csak.
Részleteit nézve tehát A szolgálólány meséje továbbra is kiváló mű: a rendezés ezúttal is parádés, az alakítások ezúttal is lenyűgözőek és az érzelmi kulcspontoknál szem nem marad szárazon. Viszont ha azt nézzük, hogy honnan indult és hova juthatott volna el a sorozat, egyértelműen látszik, hogy ebben a történetben nincs már több perspektíva. Nem véletlenül szorgalmazza egyre több rajongó, hogy A szolgálólány meséje más szereplőkkel, Gileád más szegleteiben folytatódjon, hiszen ebből a világból még mindig van mit megmutatni elmesélni, csak June Osborn meséjét kellett volna már régen elengedni.
A szolgálólány meséje teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
