Hét ok, amiért az Orange Is the New Black az elmúlt tíz év egyik legjobb sorozata.

2019 nyarán befejeződött a Netflix egyik legelső saját gyártású sorozata, az Orange Is the New Black. Az amerikai nőibörtön-rendszer környezetében játszódó dramedy 2013 óta nevettette és ríkatta meg párhuzamosan a nagyérdeműt, és annak idején már első két évadával egyértelművé tette, hogy a streamingkorszak egyik legmegkapóbb, legerőteljesebb atmoszférával és történettel rendelkező szériája. Jenji Kohan eleddig 6 Golden Globe-díjra jelölt alkotása szívhez szóló zárószezonnal engedte útjára a közönséget, amelynek tagjai most bőven tudnak min csámcsogni. Vitaindítónak íme 7 érv amellett, hogy a 7 évados Orange Is the New Black az elmúlt évtized egyik, ha nem a legjobb sorozata.

1. Lányok, asszonyok 

És fiúk, férfiak, továbbá elítéltek és fegyőrök. Börtönigazgatók, feltételesek, családtagok, barátok, szerelmek. Az Orange Is the New Black véghez vitt valami olyasmit, amivel már számos film és sorozat próbálkozott, de ennyire tökéletesen egyik sem tudta megvalósítani. Jenji Kohanék azonban tökélyre fejlesztették a sokszereplős elbeszélést, és páratlan írói teljesítménnyel képesek voltak nagyjából azonos hangsúlyt adni a több tucat karakter mindegyikének úgy, hogy a szereplők cselekményben elfoglalt prioritását is végig megkérdőjelezhetetlenül tudták érzékeltetni. Egy percre sem kérdéses, hogy a fiatalkori drogbalhé miatt évekkel később rács mögé kerülő gazdag, fehér lány, Piper Chapman a sztori főhőse, pedig van olyan epizód, amelyben egyáltalán nem szerepel, jó néhány részben pedig csak rövid ideig tűnik fel. Ez a hozzáállás nagyon is tudatos, hiszen teret kell adni a többieknek is, ugyanis a produkció az amerikai büntetés-végrehajtási rendszer által érintett minden embercsoporttal foglalkozik: a feketékkel, a spanyol ajkúakkal, a jómódból érkező fehérekkel, a börtön rendszerét működtetni próbáló irodistákkal és őrökkel, valamint azokkal a családtagokkal, akik talán sosem fogják megérteni, hogy szeretteik hogy köthettek ki a rácsok mögött. 

2. Tudom, mit tettél tavaly nyáron, meg máskor is

Hét évad alatt tokkal-vonóval megismerhetjük a karakterek fegyencként viselt arcát, és megtudjuk, miként viselkednek méltóságuktól megfosztva, elítélve és bezárva. Ám ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk róluk, számos más élethelyzetben is látnunk kell őket: a börtön előtti magánéletükben, külvilági emberi kapcsolataikban és bűntetteik elkövetése közben. Erre szolgál a nagyszabású, minden epizódban más szereplőre koncentráló flashback-rendszer. A sorozatos, profin felépített visszatekintések hozzájárulnak az alapos és érzelmekben igencsak dús jellemrajzok hiánytalan kidolgozásához, ezzel összehozva a történet szereplőinek precíz és következetes palettáját, egy olyan összképet, amelyhez hasonlót korábban csak a Lost készítői tudtak felépíteni. 

3. Nincs két ugyanolyan cella

Nem bizony, hiszen nincs két ugyanolyan ember sem, az Orange Is the New Black pedig ehhez mérten, ha nem is mindig epizódról epizódra, de évadról évadra mindenképpen megújul, ezzel változatos cselekményvezetést teremtve. A sztoriban szereplő figurák épp aktuális szeszélyeinek és az írók mindig frissülő ötleteinek hullámain folyamatosan új vizekre evezhetünk. Néha szélcsendben, de általában viharban. Az első epizódokban Piper a börtönbüntetés miatt gyökerestül átalakuló élethelyzete kap nagy hangsúlyt, ám később a fegyencek által összetákolt karácsonyi színdarab és a börtönben esetlenül felépített oktatási terv ugyanolyan izgalmas szálakká válnak, mint matriarchák véres összecsapásai, az egy egész évadon át zajló, de végig érdekes börtönlázadás vagy a számos életszagú, keserédes romantikus vonal.

4. Kínjában nevet rajtuk az élet 

Ahogy a popcorn kólával, a vodka pedig narancslével, úgy az egzisztenciális nyomor is jobban csúszik frappáns fekete humorral. Jenji Kohan sorozata ugyanis dramedy, méghozzá a legjobb fajtából. Komoly, súlyos témákat feszeget, és az amerikai társadalom azon szegletéről mesél, amelynek tagjait saját tetteik és az ezek kezelésére abszolút felkészületlen rendszer képviselői jóformán teljes mértékben ellehetetlenítik. Ám köldökbámulós, depresszív jelenetek és túlspilázott monologizálás helyett mindezt hiteles, keserédes poénokkal tálalják a készítők. Az Orange Is the New Black iskolapéldát mutat az őszinte, hiteles, földhözragadt és egyetlen pillanatig sem unalmas "drámás-vígjátékból", amelynek ennyire átütő, hatásos kivitelezéséhez zsigeri tehetség és valódi élettapasztalat szükséges. Úgy fest, a sorozat alkotói mindkettővel rendelkeznek, így képesek megszámlálhatatlan szórakoztató és egyben elgondolkodtató helyzetet prezentálni. Olyan eseményeket és fordulatokat, amelyeket nézve jól tudod: ha veled történnének, te is csak nevetnél kínodban saját magadon és a balszerencsén, mert az még mindig sokkal jobb, mint a reményvesztett sírás.  

5. Szócséplés helyett rengeteg mondanivaló

Az utolsó, hetedik évad összes epizódjának játékideje nagyjából egy óra, de a sorozat már a korábbi szezonok alatt is jóformán mindig tartotta a legalább ötven perces hosszt. A streamingszolgáltatókon debütáló szériák esetében ez gyakran hibaként könyvelhető el, hiszen a szabadabban kezelhető játékidő sokszor a cselekmény indokolatlan elnyújtását vonja maga után. Az Orange Is the New Black esetében azonban kis túlzással élve minden egyes perc fontos és értékes. A majdnem rövidfilm-hosszúságú epizódokat nem csak a számos érdekes karakterrel töltik ki a készítők, hanem a tucatszámra érintett társadalmi témákkal is. A produkció a teljesség igénye nélkül érdemben és merészen értekezik a halálos betegségekkel folytatott küzdelemről, a vallási fanatizmusról, a szegénységről, valamint a heteroszexuális és meleg szerelmek huszonegyedik századi helyzetéről, továbbá bemutatja az amerikai büntetés-végrehajtási rendszer zsákutcáit: a börtönviselt éveket követő visszaszokást a külvilágba, vagy épp ellenkezőleg, a rácsok mögött történő megöregedést és a fegyenceknek szervezett felzárkóztató oktatásokat. Van miről beszélnie pont azért, mert nem fél mélyre ásni, hogy feltépje a nyugati világ sebeit.  

6. Jó baráttá váló idegenek 

A 2010-es évek előtt a sorozatszínészek a közönség szemében kisebb értéket képviseltek a mozisztárokkal szemben, azonban az elmúlt tíz évben  tömegével bemutatott, kiváló kis képernyős produkciók mára abszolút egyenrangúvá tették a szériák szereplőit. Így egyre több nagyvászonról is ismert arc köszön vissza a folytatásos epizódokban, ám a legtöbb széria még mindig inkább egyáltalán nem, vagy csak kevésbé ismert színészekkel indul útjára. Az Orange Is the New Black sem világsztárokkal kezdett dolgozni 2013-ban (a legismertebb nevek talán az Amerikai pités Natasha Lyonne és Jason Biggs voltak), és ezt rendkívül bölcsen tette, hiszen így a sokkarakteres cselekmény egyik figurája sem emelkedett ki ismertsége okán a többiek közül. Idegen vagy egy-egy korábbi produkcióból halványan derengő arcokból a gárda tagjai visszatérő, jó ismerőseinkké váltak. A kiváló színészi játékoknak köszönhetően a történet minden életszagú, keserédes, nyomorúságosan szomorú vagy kellemesen derűs pillanata átérezhetővé vált. Taylor Schilling remekül helytállt Piper Chapman szerepében, ám a prímet mégis a hét évadon át változatlan profizmussal teljesítő Uzo Aduba viszi, aki az alkotás legkomplikáltabb, legnehezebb karakterét, a szociálisan komplikáltan működő Suzanne Warren-t keltette életre. Mellettük a teljesség igénye nélkül olyan nagyszerűen alakító nevek színesítették a palettát, mint Taryn Manning, Kate Mulgrew, Nick Sandow, Laura Prepon, Michael Harney vagy éppenséggel Diane Guerrero, aki azóta a Doom Patrollal még nagyobb rajongótáborra tett szert. 

7. Nők és férfiak, kézen fogva a balsorsban

Ez a sorozat elsősorban nőkről szól. Fiatalokról, idősekről, szépekről, csúnyákról, gazdagokról és szegényekről, viszont nem esik bele abba a hibába, amely számos napjainkban megjelenő filmben felmerül. Nem alacsonyítja le a férfi szereplőket, nem állítja be őket kivétel nélkül gonosznak, aljasnak vagy egyszerűen csak butának. Az Orange Is the New Black feminista, a lehető legintelligensebb módon. Nemek, rasszok és intelligencia alapján kialakuló csoportokat mutat be, de végső soron mégis az emberekről és az emberségről mesél. Részletesen elénk tárja a huszonegyedik század nőalakjait, és azt, hogy milyen problémákkal, előítéletekkel, kihívásokkal kell szembenézniük (a börtönhelyzetek gyakran inkább csak metaforák), és arra is kitér, hogy ezekben a szituációkban milyen szerepeket töltenek be a férfiak. Támogatók, bántalmazók, megmentők vagy zsarolók, apák, fiúk, férjek és szerelmek. Jenji Kohan szériája észreveszi azt, amit a női helyzetekkel foglalkozó produkciók gyakran mostohán kezelnek: nemtől, kortól és szexuális irányultságtól függetlenül a bölcsőtől a sírig együtt vagyunk a szarban, és olykor a sikerben. Ezt az attitűdöt kiválóan példázza az az egészen megható tudatosság és értelem, ahogy a hetedik évad reflektál a #metoo-kampányra.

Az Orange Is the New Black az új évezred felívelő sorozatgyártásának és az egyre meghatározóbbá váló streamingszíntérnek az egyik korai, korszakformáló ékköve. Egy női börtönben játszódik, mégis mindarról szól, ami manapság fontos és diskurzusra érdemes ebben a sok fogyatékossággal küzdő, szerencsétlenségében humoros, de összességében mégis értékes világban.