Nem szakadtak bele, de önmaguk maradtak.
2000-ben, közel húsz éve alakult meg a Depresszió zenekar, amely azóta a magyar metalszíntér egyik élbandájává vált, és formációját 2019-ben a hosszú évek óta együtt zenélő Halász Ferenc (ének/gitár), Hartmann Ádám (gitár), Nagy Dávid (dob) és Kovács Zoltán (basszusgitár) alkotják. Az évezred elején a srácok rövid szárnypróbálgatások után hamar, már második, Amíg tart című korongjukon megtalálták saját hangjukat, amelyet alaposabban is kidolgoztak az eztán következő, Egy életen át névre hallgató nagylemezen. Utóbbi máig a Depresszió mesterműve. Aranylemezek és teltházas koncertek tömkelege után idén szeptemberben megérkezett a banda kilencedik albuma, a Nehéz szó, amely ugyan nem annyira fajsúlyos, mint ahogy azt a címe sugallja, ám kétségtelenül biztos kézzel viszi tovább a zúzós és optimista életművet.
Tizennégy éves korom óta, vagyis immáron tizenegy éve hallgatom és kedvelem a Depresszió zenéjét. Az eltelt idő alatt szinte végig azt éreztem, hogy Halász Feriék elsősorban nem a kísérletezgetést és az új utak keresését teszik meg fő céljukként, hanem azt, hogy a rájuk jellemző és jól felismerhető, könnyen behatárolható stílusvilágot évről évre egyre profibban mutassák be a rajongóknak. A Venom-utánérzést rendesen felpumpáló borítóval kiadott Nehéz szó is a kőbe vésett szentháromságot képviseli: gatyarepesztő dinamika, fülbemászó gitárjáték és életigenlő, motiváló dalszövegek, amelyek a mai napig meghazudtolják a zenekar sötéten csengő nevét. Azaz ugyanazt mondhatjuk el az új korongról, amit a Válaszok után... című anyagról, annak előtte pedig a Folyamat zajlik...-ról és a Vízválasztóról. Megmaradt a pozitív mondanivaló önmagunk vállalásáról és a kitartó mindennapi küzdelemről, csupán másképp van megfogalmazva, a zenei kíséret viszont ezúttal is profibb, mint valaha.
Elsőre talán nem gondolnánk, de egy zenei album dalsorrendje igazán fontos szerepet játszik abban, hogy milyen lesz az adott korongról alkotott összbenyomás. Nem csak a dalok léteznek önmagukban, hiszen maga a kiadvány is akkor igazán jó, ha kerek egészként képes funkcionálni. A Depresszió ezt szem előtt tartva, összességében ügyesen és logikusan állította össze a tracklistet. A rövidebb, három perces lejátszási idő körül mozgó nóták sorát a pörgős, velős Napos oldal nyitja, amelynek nagy sebességű alaptémájából a következő, Elmozdíthatatlan című tétel egy kicsit ugyan visszavesz, de hasonló ütemességgel folytatja a sort. A refrént túlismétlő, így erős szövege dacára is hangyányit belaposodó Bűnrészes után az album csúcspontja, a korábban már videoklippel is bemutatott Embernek maradni következik. Ez a dal jó eséllyel instant klasszikus lesz a banda életművében, hiszen a fülbemászó, különleges riffekkel és a makulátlanul kidolgozott, megkapó mondanivalóval beáll a többek között az Egy életen át, A mi forradalmunk és az Emeld fel! című dalremekek által ékesített sorba.
Persze az Embernek maradni is alapvetően a Depresszió örökzöld témáit dolgozza fel. Megénekli az önbizalom, a kitartás és a saját magunk felé tanúsított következetesség fontosságát, és habár a Nehéz szó tételeinek nagy része ugyanúgy ebben a témavilágban mozog, ez az a dal, amely kiemelkedő frissességgel tálalja a nagy igazságokat. A korong második felére a Csendben és zajban című, kevésbé emlékezetes költemény vezet át, egyenesen a Különjárat fedélzetére, amelynek döntő részét a refrén alkotja, ám a jól elkapott gitár-ének párosnak köszönhetően végig izgalmas marad. Az utolsó trackek erejéig még egy olyan versenyző is befért a mezőnybe, mint a meglehetősen durva Hogy lennél?, amely még - ha csak halványan is – valamelyest emlékeztet a Tiszta erőből elnevezésű debütáló album erőszakosabb témáira. A kissé filozofikus Én leszek-et követve a Vérrel-verejtékkel zárja a Nehéz szó albumot, méghozzá kifejezetten autentikusan, ugyanis ez a dal pont arról szól, hogy ne agyaljuk túl a dolgokat, de értékeljük mindazt, amit elértünk. Néhány percnyi metalos hátradőlés a kemény munka után.
Lazulj el egy kicsit, ne görcsölj rá a problémákra, de ne is add fel soha a harcot, és élvezd azt, ami jó. A Depresszió 2019-ben is ezt üzeni, vagyis nagyjából ugyanazt, mint korábban, ám szövegvilágban és zenei tálalásban ismét sikerült érettebbé válnia, így az új album hibátlanul illeszkedik az egyre gyarapodó életműbe. Meglepetést nem okoz, de megbízhatóan hozza az elvárhatót. Annyira azért nem nehéz az a szó, viszont legalább őszinte.
