Quentin Tarantino legújabb filmje egyben a legérettebb is, noha távolról sem a legélvezetesebb.
Dunát lehetne rekeszteni azokkal az alkotásokkal, amelyek a Hollywood csillogó kulisszái mögött rejtőző mocsokról kívánják lerántani a leplet, és tulajdonképpen a Volt egyszer egy... Hollywood is ebből az alapállásból indul ki: főszereplőnk, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) egy alkoholista csődtömeg, aki állandóan sírva fakad, amikor kihunyóban lévő sztárságával szembesül. De még mindig jobb sora van, mint dublőrjének, Cliff Boothnak (Brad Pitt), akit annyira megutáltak a kaszkadőrszakmában, hogy valódi munka híján csak Dalton inasaként és sofőrjeként tengeti életét. Ugyanakkor nehéz volna eltagadni, hogy Tarantino egyben hatalmas nosztalgiával és romantikával ábrázolja 1969 Hollywoodját, és rengeteg erőfeszítést öl abba, hogy érzékeltesse azt a csillogást, amit Dalton és Booth történetén keresztül lerombolni látszik.
Talán túlságosan is sok erőfeszítést: a megszámlálhatatlan autózós vágókép, a kínosan hosszú film-a-filmben jelenetek, a kor neves sztárjainak seregszemléje ugyan kiváló hangulatteremtő eszközök, de jórészt teljességgel öncélú múltidézésként és atmoszférateremtésként funkcionálnak. A Volt egyszer egy... Hollywood tankönyvi példája annak, hogy miért nem szabad egy rendező kezében hagyni a végső vágás jogát: a film pokolian ritmustalan, jelenetei olyannyira szét vannak kaszabolva, hogy Rick Dalton egy kortyot nem tud inni anélkül, hogy ne essen szét a kontinuitás, a visszatekintések és zenés montázsok ötletszerűek és erőtlenek. A Volt egyszer egy... Hollywoodnak pazar atmoszférája van, de stílusa alig, mintha Tarantino ott helyben improvizált volna mindent, és a többség joggal hiányolja a rendező védjegyévé vált dialógusokat, humort és morbiditást is.
Szerencsére a játékidő második felére a rengeteg sallang alatt elkezd kikristályosodni a rendező víziója, amely tulajdonképpen már előzetesen is teljesen nyilvánvaló volt. Ugyanis a Volt egyszer egy... Hollywood koronázza meg Tarantino történelem-revizionista filmjeinek trilógiáját: a Becstelen Brigantyk Hitler-merénylete és a Django elszabadul blaxploitationbe hajló rabszolgafelszabadítása után a rendező most Hollywood aranykorának elmúlását szeretné mozgóképen semmissé tenni, amit sokakkal együtt szimbolikusan ő is a Manson család által elkövetett Sharon Tate-gyilkosságokhoz köt. Azonban ezúttal a rendező már tudatosan szembenéz azzal, hogy tulajdonképpen egy vágyálmot alkot, és ezzel párhuzamosan elkezdi vizsgálni, hogy őt magát is mi készteti ezeknek a történeteknek az elmeséléséhez.
A Volt egyszer egy... Hollywood látványosan felhívja a figyelmet saját fikciós voltára: a klasszikus westernek és háborús filmek hangban és képben is tűpontos imitálása után Rick Dalton legújabb mozija színesben és szélesvásznon válik eggyé magával a történettel - hogy aztán a főhős belebakizzon a szövegbe, kimenjen a képből és újrakezdődjön a felvétel. De ugyanilyen hatással bír az, amikor Dalton arról képzelődik, hogy ő is játszhatta volna A nagy szökés főszerepét Steve McQueen helyett, vagy amikor a Margot Robbie játszotta Sharon Tate az igazi Sharon Tate-et nézi a moziban. Miközben a mozis és tévés felhozatalban minden második mű valamilyen formában a nézők gyerekkori nosztalgiájából próbál profitálni, Tarantino egy percig sem rejtegeti, hogy ugyanezt az öncélú képzelődést folytatja, ugyanakkor ennek az önreflexiónak köszönhetően tud hitelesen érvelni amellett, hogy igenis szükségünk van ezekre a képtelen fantáziákra.
A mű tulajdonképpen a dekonstrukciók dekonstrukciója: a játékidő jelentős részében mást sem nézünk, mint hogy Rick Dalton és Cliff Booth hiábavalóan keresi azt az elismerést, ami karaktereiknek kijut. Beszédes, hogy az előbbi karrierjének hanyatlását az jelzi, hogy már csak gonoszok eljátszására kérik fel, hogy a hátán az ifjú tehetségek felkapaszkodjanak, kaszkadőrét pedig az élet megfosztja minden lehetőségtől, amikor rátermettségét bizonyíthatná. Leállítják, mielőtt elpáholhatná Bruce Lee-t, a játékidő közepén pedig akad egy hatalmas, de pofátlanul antiklimatikus nagyjelenete, ahol Tarantino a hagyományos western- és thrillerelemek felsorakoztatása ellenére egymás után 3-4-szer is megfosztja karakterét attól, hogy a való életben is westernhőssé válhasson. Azonban a rendező fantáziájában végül Daltonnak és Booth-nak is kijut az érdemtelen megdicsőülésből. Ezért jelenthető ki, hogy amikor a klasszikus Tarantinót csak nyomokban tartalmazó két óra elteltével végre megjelenik a rendezőre jellemző erőszak és fekete humor, vérengzés még soha nem volt ilyen felszabadító az ő munkásságában, de talán a filmtörténelem során sem. A rendező ugyanis ezúttal nem egy-egy apróbb vagy szisztematikus igazságtalanságért akar elégtételt venni, hanem átvitt értelemben a saját hivatásának létéért folyó élet-halál harcot viszi vászonra.
Pazar betetőzése ez egy olyan rendező karrierjének, aki kezdetben arról vált híressé (és nagyrészt valószínűleg a mai napig arról híres), hogy milyen menő szövegeket ad szereplői számára. Tarantino végleg leszámolt mindenfajta tettetéssel és hatásvadászattal, és a legbelülről jövő impulzusaira hallgatva alkot. Ez nem annyira élvezetes, amikor már belefulladni látszunk a stílusgyakorlatok, hangulatteremtő képek végeláthatatlan sorába, de amikor kiviláglik, hogy mit is akar mindezzel mondani a rendező, az sokkal értékesebb, mint eddigi pályafutása során bármi.
A Volt egyszer egy... Hollywood teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
